–  Első  Magyar  Garantáltan  Pártsemleges  Politikusképző Artistaiskola  vizsgacirkusza  –  a  címet  a  körülötted  és  a  HMG körül zajló események miatt találtad ki?
– A  címet  ketten  adtuk Matos  Ibolya  kolléganőmmel,  akivel  az egész előadást kitaláltuk. Már, amit előre tudunk belőle. Leültünk, összehoztunk  egy  kanavászt,  a  többit  pedig meglátjuk:  a  fesztivál  kezdete  előtt  öt  nappal  lejövünk  a  résztvevőkkel, most,  vagy néhány  éve  végzett diákjainkkal,  éjt nappallá  téve dolgozunk,  és remélhetőleg szerdára elkészülünk. Addigra a címen kívül minden át  fog alakulni. Utána a  résztvevők naponta játszanak, egyébként nincs más dolguk, mint hogy élvezzék a  többi előadást. Bár megtörtént már, hogy az első napi produkciónkkal nem voltunk elégedettek, és folytattuk a kemény munkát.

– Szabad a gyereket is belekeverni az iskola körüli viharokba?
– Szerintem oda kell figyelni a világban zajló hülyeségre. A diákjaink tizenhat évesen már értik, mi hülyeség. A címbeli „pártsemleges” nem  vicc:  az  előadás  politikai,  de  elfogulatlan.  Tanítás  közben  a személyes  véleményemet  nem  adom  tovább,  csak  a  lehetőséget kínálom, hogy mindenki maga gondolkozzon. A kérdéseket teszem fel, nem válaszokat adok, és amivel nap mint nap találkozunk, azt természetes  az  előadásunk  tárgyává  tenni.  A  gyerekek  is  rengetegfélék,  rengetegfélét gondolnak  a  világról;  csak  alapvető  közös nevezőkben állapodunk meg. Egyedül akkor van baj, ha olyan elfogultsággal találjuk szemben magunkat, amelyik a másikra irányuló iróniát jól veszi, de a saját maga felé irányulótól megsértődik.

– Talán túl sokat szabad a tanítványaitoknak.
–  A  szabad  szellem  az  azt  jelenti,  hogy mindenfélének  szabad lenni. Azzal  az  egy  kikötéssel, hogy  tisztelni  kell  a másik  embert. Azt  szeretnénk, hogy minden gyereknek  a  saját  felelősségérzetéből,  belső  igényéből  származzon  a  rend  igénye,  ne  pedig  tanári
presszió hatására.  Ez  a döntő  különbség  a porosz  és nem porosz iskola között. Súlyos tévedés, hogy mi nem akarunk rendet tartani. Mi azokat az eszközöket nem akarjuk használni, amiket egy porosz iskola  használ.  Egy  jó  van  ebben  az  egész  mostani  cirkuszban: könnyebb megmagyaráznunk, mit  jelent  a mi  régi  jelszavunk,  a „szabadság szülte rend”. Olyasmiket kell alaposan megbeszélnünk, amik  mellett  máskor  elmegyünk, mert…  mert  harminc  éve  így csináljuk. Most újra meg  kell  fogalmaznunk, mi  az értelme,  célja, miben  különbözik a mi világunk más  iskolákétól. Sokak  szerint, a modern iskoláknak az a legnagyobb baja, hogy a nevelés elhanyagolódik  az  oktatás  rovására,  kimarad  a  személyiség  fejlesztése. A konzervatív bírálóink is észrevehetnék, hogy ennek a szempontnak mi sokkal jobban megfelelünk, mint a középiskolai versenyistállók, ha hajlandóak volnának túltenni magukat az első előítéleteiken. Mi valóban nevelésközpontú cég vagyunk. Ezért hiszek abban is, hogy mindezt el  lehet mondani azoknak, akik nem értik.  Lehet beszélgetni, érvelni. Ezen kívül nem is nagyon tudok más kiutat. Ebből a szempontból nem vagyok javíthatatlan pesszimista.

– Javítható pesszimista vagy?
– Realista optimista vagyok. Nagy pénzt azért nem tennék arra, hogy a HMG körül minden rendbe jön. Eddig három igazgatót próbáltak meg erőből  lenyomni a torkunkon,  lehet, hogy negyedszer is megpróbálják. Ezért  fontos – a színházról  is beszéljünk végre –, hogy mi ne az egyik árokból  lőjünk a másikra, hanem valahonnan középről mutogassuk, mekkora marhaság behúzódni  lövészárkok mélyére; normális ember ezen kívül akar maradni.

– A másik előadásodban tényleg nincs semmi aktuális.
–  Sok  tréninget  vezetek,  pár  éve  csináltunk  is  ebből  a  Bárkán egy  interaktív színházi estet. A gimiben meg vagy húsz éve, pont a Kavicsékkal (Martinkovics Katalin, MASZK Egyesület. A szerk.) hoztunk létre egy Drioptria című  játékot: azt úgy készítettük elő, hogy  felépítettük egy nem létező nép kultúráját; maga az előadás csak egy részlete  volt  ennek. A  napokban megálmodtam,  hogy  elegyíthetem a két dolgot. Egy tréning akkor  is lehet jó, ha nincs  iránya. De most 8-10 pontról tudom, hogy oda el akarok jutni; hogy miképpen kerülünk oda, az majd helyben, a résztvevők segítségével derül ki.

– Milyen a jó résztvevő?
–  Önfeledt.  Hajlandó  odaadni  magát.  Nem  kell  „érdekesnek” lenni, az a fontos, hogy ki mit tud kezdeni magával. Az én dolgom legfeljebb az, hogy senki ne érezze kudarcnak, ha nem nyílik meg; aki  csak  nézni  akarja,  ahogy  a  többiek  játszanak,  az  is  érezze  jól magát. Így jön majd létre egy egyszeri, megismételhetetlen, kivételes színházi előadás, vagy közös rítus. Lehet, hogy ezt a fajta játékot majd máshol is folytatom – ez a szegedi est ennek a főpróbája.

– És jövőre?
– Hogy szeptembertől HMG-alkalmazott vagyok-e vagy sem, az egy dolog. Az egészen biztos, hogy minden olyan dzsemborin ott leszek,  amit  a  drámaisok  csinálnak.  Ha Magyarországon  vagyok, ha cselekvőképességem birtokában vagyok, akkor ebből nem vethetnek ki. De nekem nem terveim vannak, hanem elveim. A többi ezekből következik.