Felszólító módban nincsen színházi előadás.
Nincsen  tehát értelme arról értekezni, hogy a darab agitatív és mozgósító ereje nem talált értő fülekre.
Talált ugyan, de éppen a fülek kíméltetnek.
Döbreiék – így, mintha egy család volnának, és azok is, család, amelyik némán ül az asztalnál, aztán beszélgetni kezdenek, elég komolyan osztják egymást, szavakba vágnak, a sajátjukba is, mindnek van valami mániája, aminek az elmondásához ragaszkodik, és ha módja van rá, már mondja is.
Az lehet a baj a csönddel, hogy nincsen.
Mert, ha volna, nem is lehetne rá szó.
Akkor  csak mutogatna  valaki  valami  fehérség  felé, hogy ni, ott van a csönd, az a tér a csöndé, íme, egy hely, ahol csönd van.
Kijelentő módban sincsen színházi előadás.
A kérdő módtól pedig megfájdul a hátunk.
Olyan módon lehet ellensúlyozni egy színházi előadás önkényes választásait, hogy elfogadjuk a választásokat.
Dénesék – szerint a világ megérett  rá, hogy csenddel beporozzák, aztán hagyják szaporodni.
Magam is hajlok rá, hogy a lábak dobogása, a zenék zenélése, a homok kiszórása, a testek birkózása, na, ez mind a csendből van kitépve.
Hogy mindez a csend előszobájában zaj-lik.
Onnan jön és oda tér vissza.
Kicsit halvány és rendetlen, de megmutatja magát.
De ha a csendből jön, akkor sehonnan se jön.
Mindig  lenyűgözött  –  nem,  nem  a  nimfákat  kizáró  méhviasz a  fülbe,  nem  –,  hanem  amikor Odüsszeusz  elkiáltja magát,  hogy Senkise vagyok!
Senkise bántott, Senkise bántott – visszhangozza az Egyszemű.
A Leleményes azt  is  tudta, ha életben akar maradni, akkor nem
lehet többé Odüsszeusz.
Akkor senkivé és semmivé kell válnia.
Senki.
Semmi.
Se.
Se.
Ez a Greguss, hát ez, kérlek, egy senki volt.
Én mondom neked, aki minden nap kisétál az erdőbe, és bekapcsolja a magnóját, hogy rögzítse a csendet, az kérlek egy senki.
Csend ugyanis nem létezik.
Életben maradni pedig úgyis lehetetlen.
Csak a pillangók táncolnak tovább, mit sem sejtve.