Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Exstasis - 2008. évfolyam - 1. szám / Pedig én jó anya voltam... rovat

 

Lapszámaink

Fábián Barbara - „Szeretném, ha fájna, amit látnak és hallanak”

nyomtatható verzió

Beszélgetés Pogány Judittal bűnről, megbocsátásról és önfeláldozásról

A THEALTER programjában Pogány judit a Csillag börtönben adja elő Pedig én jó anya voltam… című önálló estjét. A pokoli erejű dráma egy anya vallomása a szülői szeretetről és megbocsátásról. Egy olyan anyáé, akinek fia kettős gyerekgyilkosságot követett el. A szegedi helyszín – ha  lehet – még elemibb élményt ígér, mint az eddigiek. A művésznő szerint bárkire képes fojtogató hatást tenni a darab, hiszen nem  kell,  hogy  bűnös  legyen  a  családban  ahhoz,  hogy  a megjelenített érzések ismerősek legyenek.

– Kezdjük az  előadás  legbizarrabb  és  egyben  legmegkapóbb elemével, a helyszínnel. Maga a darab  is  egy  kemény  küzdelem, utazás a  lélek útvesztőiben, a börtönbeli  előadás pedig még nagyobb lelkierőt igényel. Hogyan készül erre? Van Önben félelem, esetleg izgalom?

–  A  szegedi  előadás  létrejötte  tudatos  döntés  végeredménye. Mindig is izgatott, hogy egy ilyen erős hatású darab hogyan érintené meg  azokat,  akik  valamilyen  bűnt  követtek  el.  Engem  –  aki  pedig nem  vagyok  gyilkos  –  mélyen  és  fájdalmasan  felkavar.  Azt  szoktam mondani, hogy nem  játszom, hanem megélem ezt a szerepet. Debrecenben,  a  DESZKA  Fesztiválon  egymás  után  kétszer  kellett előadnom  a darabot,  és  az  azt  követő beszélgetésen  egy néző  feltette a kérdést: gondoltunk-e már arra, hogy a legérintettebbekhez és  a hátrányos helyzetűekhez  is  eljuttassuk  a produkciót,  azokhoz, akik nem tudják megvenni rá a jegyet. Akkor jutott eszünkbe, hogy börtönökbe, nevelőintézetekbe, és olyan  falvakba, kisebb  településekre is elvigyük a darabot, ahol nincs színház. A szegedi előadás első lépése egy sorozatnak, amelyet mindenképpen folytatni szeretnénk. Nagyon  várom,  hogyan  szembesülnek  a  darabbal  az  elítéltek.  Azt szeretném elérni, hogy fájjon, amit látnak és hallanak.

– Járt már börtönben?
–  Soha  nem  voltam még  börtönben. Nagyon  kíváncsi  vagyok  a fogadtatásra. Úgy képzelem,  lesz olyan, aki eltartja majd magától a darabot, és olyan is, aki mélyen befogadja. Szeretném, ha az előadás után szabad, kötetlen beszélgetést folytatnánk a rabokkal.

–  „Hát  melyik  szülő  az,  ha  valamit  elkövet  a  gyereke,  nem bocsát meg neki?!” – hangzik el a darabban. Mit gondol, Ön tudna ennyire megbocsátó lenni?

–  Bonyolult  a  megbocsátás  érzése  ilyen  esetekben.  Miközben megbocsátunk,  nem  szabad  nem  vádolni  és  felmenteni  a  bűnöst, még ha az a saját gyerekünk is. A minap láttam egy televíziós riportot,  egy  kábítószercsempész  fiúról  szólt,  akit  elfogtak  és lecsuktak. Az apja végigülte vele a börtönt. Ez szerintem nagyon szép példája annak, hogy egy  szülőnek hogyan  kell  erőt  adnia  a  vezekléshez,  a büntetéshez.

– Ön őrizte a monodrámát  jó pár évig. Hogy került Önhöz, és miért tartotta magánál? Mi volt a dráma útja a színpadig?

– Vajda István szinkronrendező egy 1979-es újsághír olvasása után kezdett neki egy tényfeltáró riportsorozatnak. A hír arról szólt, hogy egy kedves,  jóravaló, mindenki szerint szeretetreméltó fiú, egy színházi dolgozó szinte skizofrén állapotba került, és a Szabadsághegyen késszúrásokkal meggyilkolt egy kisfiút és megszurkált egy kislányt.
A  férfit  végül  felakasztották  –  ez  volt  az  utolsó  kivégzések  egyike Magyarországon.  Vajda  a  riportjaiban  megszólaltatta  az  anyát,  az apát,  a menyasszonyt,  a szomszédokat.  A  legerősebbnek  az  anya vallomásait érezte, ebből született az előadás szövegkönyve. Először Lázár  Katinak  adta  oda,  ám  ő  élete  olyan  szakaszában  járt  éppen, amikor nem merte elvállalni a szerepet. Aztán került hozzám. Mikor először  olvastam,  azt  hittem megfulladok  a  sírástól.  Úgy  éreztem, nem  szabad  bármikor  előadni,  készülni  kell  rá.  Előfordult,  hogy egy  rendező meg akarta velem  rendezni, de én még nem éreztem késznek magam  rá, nem mertem belevágni. Végül Gárdos Péter,  a Pinceszínház művészeti vezetője felkért egy önálló estre, azt mondta, ez az előadás annyira ütős lesz, hogy nem szeretné, ha nem valósulna meg. Elő is akartam adni a darabot, de féltem is, hogy hogyan fogom megélni  az  egészet.  Végül  amikor  rendezőt  kellett  találni  hozzá, Anger  Zsoltot  választottam,  akit  nagyon  régóta  ismerek,  és  tökéletesnek  éreztem  a  feladatra. A darab nyolc  évig  volt  fiókban, míg színpadra nem került, de végig bennem volt, végig gondoltam rá.


– Élete egyik legfontosabb szerepének nevezte Molnárné alakját a bemutató előtt, 2007 márciusában. Most is így érzi?

–  Igen,  és  egyre  mélyebben  érint.  Egyre  több  veszélyhelyzetet érzek benne. 1979-ben, amikor a gyilkosság megtörtént, azért kaphatott akkora figyelmet és publicitást, mert ritkán fordult elő az, hogy ilyen brutális tettről tudósít a média. Ma pedig már napi rendszerességgel halljuk az ehhez hasonló híradásokat. Ez a darab egy egész társadalom szociológiai látlelete.

– Soha nem érezte még úgy, hogy aznap nem tudja előadni a darabot, lelkileg képtelen rá, hogy megformálja a szerepet?

– Furcsa dolog ez, mert más előadások előtt többször fordult már elő, hogy úgy éreztem, éppen akkor terhemre van a dolog. Ezzel a darabbal viszont ez még  sosem  fordult elő. Mindig ünnep, mikor játszhatom, és nem érzek menekülési vágyat.

– Milyen nézői reakciók kísérték eddig az előadásokat?

–  A  darab  egy  húsz-huszonöt  perces  bevezető  résszel  kezdődik, amelyben a múltról beszélek.  Ilyenkor még csak egy csendes figyelmet  lehet  érzékelni,  majd  –  ahogy  megtörténik  az  első bűncselekmény –  a  csend  egyre mélyebb  lesz. Az  előadás  végén pedig alig tud a közönség elkezdeni tapsolni. Előfordult olyan eset, hogy egy idős néző az előadás előtt arra kért, hogy beszélgessünk utána. Azt javasoltam neki, hogy várja meg, míg a közönség távozik, és a nézőtéren tudunk beszélni. A nézők azonban nem mentek ki,  nem  tudtak  felállni  a  hatástól,  a  fojtogató  fájdalomtól.  Akkor döbbentem  rá, milyen erővel érinti meg őket  is a darab. Az  is  jellemző, hogy manapság az emberek általában  szórakozni  járnak a színházakba, ez a kőkemény anyag mégis átélt már két évadot, és játsszuk tovább.

– Azt mondta  egy helyütt:  „az  egyetemes anyai  féltés darabja ez”. Megérthető, átérezhető-e ez egy olyan ember, az „átlagnéző” számára, aki teljesen idegennek érzi a problémát?

– Nem szükséges, hogy megtörténjen  ilyesmi a családban. Olyan anyák  is  át  tudják  érezni, milyen  érzés  lehet  ebben  a  helyzetben lenni, akik büszkék a fiaikra. Én mindig próbáltam ügyelni arra, hogy ne  hanyagoljam  el  a  gyerekemet,  amikor  kicsi  volt.  Hiába  kellett ingáznom  a  színház  miatt,  mégis  a  pesti  munkáim  után  minden éjszaka  hazamentem  Kaposvárra  –  személyvonattal,  átszállással  –, mert ott akartam  lenni, amikor elindul az  iskolába  reggel. A darab ismeretében mégis úgy érzem, annyi minden van, amit nem tettem meg, mint anya, mert gyakran lefoglalt a munkám.
A fiam látta az előadás premierjét. Amikor vége lett, hamar távoztak a párjával. Másnap hívott fel a menyem, hogy azért siettek olyan nagyon, mert a fiam otthon sírógörcsöt kapott az előadás hatására. Az  alakításomban  ott  látta  ugyanis  a  nevelőanyámat,  aki  vele  is rengeteget  foglalkozott.  Felismerte  a mozdulatait,  a  gesztusait.  A nevelőanyám egy erdélyi parasztlány volt, aki a háború után  jött át Magyarországra, és egész életét a családom szolgálatába állította. A monodráma szereplője az a típusú ember, aki feláldozza valakiért az életét. Mindenki családjában lehet egy Molnárné.

14.oldal

Vissza a tartalomjegyzékhez Az oldal tetejére
 

2024 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció