A THEALTER programjában Pogány judit a Csillag börtönben adja elő Pedig én jó anya voltam… című önálló estjét. A pokoli erejű dráma egy anya vallomása a szülői szeretetről és megbocsátásról. Egy olyan anyáé, akinek fia kettős gyerekgyilkosságot követett el. A szegedi helyszín – ha lehet – még elemibb élményt ígér, mint az eddigiek. A művésznő szerint bárkire képes fojtogató hatást tenni a darab, hiszen nem kell, hogy bűnös legyen a családban ahhoz, hogy a megjelenített érzések ismerősek legyenek.
– Kezdjük az előadás legbizarrabb és egyben legmegkapóbb elemével, a helyszínnel. Maga a darab is egy kemény küzdelem, utazás a lélek útvesztőiben, a börtönbeli előadás pedig még nagyobb lelkierőt igényel. Hogyan készül erre? Van Önben félelem, esetleg izgalom?
– A szegedi előadás létrejötte tudatos döntés végeredménye. Mindig is izgatott, hogy egy ilyen erős hatású darab hogyan érintené meg azokat, akik valamilyen bűnt követtek el. Engem – aki pedig nem vagyok gyilkos – mélyen és fájdalmasan felkavar. Azt szoktam mondani, hogy nem játszom, hanem megélem ezt a szerepet. Debrecenben, a DESZKA Fesztiválon egymás után kétszer kellett előadnom a darabot, és az azt követő beszélgetésen egy néző feltette a kérdést: gondoltunk-e már arra, hogy a legérintettebbekhez és a hátrányos helyzetűekhez is eljuttassuk a produkciót, azokhoz, akik nem tudják megvenni rá a jegyet. Akkor jutott eszünkbe, hogy börtönökbe, nevelőintézetekbe, és olyan falvakba, kisebb településekre is elvigyük a darabot, ahol nincs színház. A szegedi előadás első lépése egy sorozatnak, amelyet mindenképpen folytatni szeretnénk. Nagyon várom, hogyan szembesülnek a darabbal az elítéltek. Azt szeretném elérni, hogy fájjon, amit látnak és hallanak.
– Járt már börtönben?
– Soha nem voltam még börtönben. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatásra. Úgy képzelem, lesz olyan, aki eltartja majd magától a darabot, és olyan is, aki mélyen befogadja. Szeretném, ha az előadás után szabad, kötetlen beszélgetést folytatnánk a rabokkal.
– „Hát melyik szülő az, ha valamit elkövet a gyereke, nem bocsát meg neki?!” – hangzik el a darabban. Mit gondol, Ön tudna ennyire megbocsátó lenni?
– Bonyolult a megbocsátás érzése ilyen esetekben. Miközben megbocsátunk, nem szabad nem vádolni és felmenteni a bűnöst, még ha az a saját gyerekünk is. A minap láttam egy televíziós riportot, egy kábítószercsempész fiúról szólt, akit elfogtak és lecsuktak. Az apja végigülte vele a börtönt. Ez szerintem nagyon szép példája annak, hogy egy szülőnek hogyan kell erőt adnia a vezekléshez, a büntetéshez.
– Ön őrizte a monodrámát jó pár évig. Hogy került Önhöz, és miért tartotta magánál? Mi volt a dráma útja a színpadig?
– Vajda István szinkronrendező egy 1979-es újsághír olvasása után kezdett neki egy tényfeltáró riportsorozatnak. A hír arról szólt, hogy egy kedves, jóravaló, mindenki szerint szeretetreméltó fiú, egy színházi dolgozó szinte skizofrén állapotba került, és a Szabadsághegyen késszúrásokkal meggyilkolt egy kisfiút és megszurkált egy kislányt. A férfit végül felakasztották – ez volt az utolsó kivégzések egyike Magyarországon. Vajda a riportjaiban megszólaltatta az anyát, az apát, a menyasszonyt, a szomszédokat. A legerősebbnek az anya vallomásait érezte, ebből született az előadás szövegkönyve. Először Lázár Katinak adta oda, ám ő élete olyan szakaszában járt éppen, amikor nem merte elvállalni a szerepet. Aztán került hozzám. Mikor először olvastam, azt hittem megfulladok a sírástól. Úgy éreztem, nem szabad bármikor előadni, készülni kell rá. Előfordult, hogy egy rendező meg akarta velem rendezni, de én még nem éreztem késznek magam rá, nem mertem belevágni. Végül Gárdos Péter, a Pinceszínház művészeti vezetője felkért egy önálló estre, azt mondta, ez az előadás annyira ütős lesz, hogy nem szeretné, ha nem valósulna meg. Elő is akartam adni a darabot, de féltem is, hogy hogyan fogom megélni az egészet. Végül amikor rendezőt kellett találni hozzá, Anger Zsoltot választottam, akit nagyon régóta ismerek, és tökéletesnek éreztem a feladatra. A darab nyolc évig volt fiókban, míg színpadra nem került, de végig bennem volt, végig gondoltam rá.
– Élete egyik legfontosabb szerepének nevezte Molnárné alakját a bemutató előtt, 2007 márciusában. Most is így érzi?
– Igen, és egyre mélyebben érint. Egyre több veszélyhelyzetet érzek benne. 1979-ben, amikor a gyilkosság megtörtént, azért kaphatott akkora figyelmet és publicitást, mert ritkán fordult elő az, hogy ilyen brutális tettről tudósít a média. Ma pedig már napi rendszerességgel halljuk az ehhez hasonló híradásokat. Ez a darab egy egész társadalom szociológiai látlelete.
– Soha nem érezte még úgy, hogy aznap nem tudja előadni a darabot, lelkileg képtelen rá, hogy megformálja a szerepet?
– Furcsa dolog ez, mert más előadások előtt többször fordult már elő, hogy úgy éreztem, éppen akkor terhemre van a dolog. Ezzel a darabbal viszont ez még sosem fordult elő. Mindig ünnep, mikor játszhatom, és nem érzek menekülési vágyat.
– Milyen nézői reakciók kísérték eddig az előadásokat?
– A darab egy húsz-huszonöt perces bevezető résszel kezdődik, amelyben a múltról beszélek. Ilyenkor még csak egy csendes figyelmet lehet érzékelni, majd – ahogy megtörténik az első bűncselekmény – a csend egyre mélyebb lesz. Az előadás végén pedig alig tud a közönség elkezdeni tapsolni. Előfordult olyan eset, hogy egy idős néző az előadás előtt arra kért, hogy beszélgessünk utána. Azt javasoltam neki, hogy várja meg, míg a közönség távozik, és a nézőtéren tudunk beszélni. A nézők azonban nem mentek ki, nem tudtak felállni a hatástól, a fojtogató fájdalomtól. Akkor döbbentem rá, milyen erővel érinti meg őket is a darab. Az is jellemző, hogy manapság az emberek általában szórakozni járnak a színházakba, ez a kőkemény anyag mégis átélt már két évadot, és játsszuk tovább.
– Azt mondta egy helyütt: „az egyetemes anyai féltés darabja ez”. Megérthető, átérezhető-e ez egy olyan ember, az „átlagnéző” számára, aki teljesen idegennek érzi a problémát?
– Nem szükséges, hogy megtörténjen ilyesmi a családban. Olyan anyák is át tudják érezni, milyen érzés lehet ebben a helyzetben lenni, akik büszkék a fiaikra. Én mindig próbáltam ügyelni arra, hogy ne hanyagoljam el a gyerekemet, amikor kicsi volt. Hiába kellett ingáznom a színház miatt, mégis a pesti munkáim után minden éjszaka hazamentem Kaposvárra – személyvonattal, átszállással –, mert ott akartam lenni, amikor elindul az iskolába reggel. A darab ismeretében mégis úgy érzem, annyi minden van, amit nem tettem meg, mint anya, mert gyakran lefoglalt a munkám. A fiam látta az előadás premierjét. Amikor vége lett, hamar távoztak a párjával. Másnap hívott fel a menyem, hogy azért siettek olyan nagyon, mert a fiam otthon sírógörcsöt kapott az előadás hatására. Az alakításomban ott látta ugyanis a nevelőanyámat, aki vele is rengeteget foglalkozott. Felismerte a mozdulatait, a gesztusait. A nevelőanyám egy erdélyi parasztlány volt, aki a háború után jött át Magyarországra, és egész életét a családom szolgálatába állította. A monodráma szereplője az a típusú ember, aki feláldozza valakiért az életét. Mindenki családjában lehet egy Molnárné.
|