Eleresztjük a bizonyosságot, és megpróbálunk eljutni a jelen pillanathoz.” – áll az Andaxínház szűkszavú önjellemzése a THEALTER programfüzetében. Az előadásaiban több médiumot (képzőművészet, zene, költészet, tánc, stb.) is megszólaltató, immáron majdnem nagykorú társulat az idei fesztiválra – a megszokottól eltérően – tíz, egyenként körülbelül negyedórás, úgynevezett szabad tánccal érkezett. A fesztivál öt napján két-két előadást láthatnak a nézők, kiknek jó része valószínűleg azonos a soron következő darabra várakozókkal, de vannak céltudatos érdeklődők, vagy akár véletlenül odatévedt járókelők is. Ki ajándék látvánnyal, ki látványajándékkal a fejében tér haza.

Egy  valami  legalább  biztos.  Némiképp  ellentmondásos dolog olyasmiről  írni, aminek  lényege
éppen rögzítetlenségében, pillanatszerűségében lakozik. Noha a koreográfus-rendező Zsalakovics Anikó  a  metamorfózis  hívószóra  mindennapos történeteket  enged  felismerni  a  rövid  előadásokban,  a  folyamat,  amely  során  azok  eljutnak  hozzánk,  nagymértékben a  táncosok  (Dékány Edit, Garai  Júlia, Miko Dávid, Vass Imre)  improvizációs  tehetségére  van bízva. A  tíz  előadást  a négy táncos  különböző  variációkban  megoldott  felállásában  mutatja be. A történet néhány kép formájában kerül a táncosokhoz, akik az Andaxínház mozgásnyelvét  felhasználva  leginkább  a maguk  diktálta  rendezésben állítják színpadra. Pontosabban nem színpadra, hanem a fesztivál két legrelevánsabb helyszínére, a Régi Zsinagóga és a Régi Hungária udvarára.

Ha  nem  kísérné  zene  az  előadást,  lehet,  hogy  lenne  olyan  a tömegben,  aki  észre  sem venné.  De  ha  már  észre  vette,  lehet hüledezni,  ámulni-bámulni,  picit  oda  kukkantani, vagy  épp  fejetelrántva  tovább menetelni. Mintha  csak  nyilvános patália  lenne.  De  ez  azért  mégsem  performansz vagy interaktív színház. Az improvizatív, itt-és-most jelleg ellenére Zsalakovics nem igazán rugaszkodik el  a  teatralitástól.  A  szabadtéri  helyszíneket  nem szabad  terekként használja, a  táncosok majdhogynem színpadon táncolnak: deszkaépítmény helyett a nézők alakította üres hely színpadán. A  látogatókat ennekellenére mégiscsak másfajta nézői magatartásra ösztönzi. A  székben  szorongó, az előttünk ülő borzas  fejétől  nem  látó,  rögzített  nézőpontú befogadás  helyébe  jelen  esetben  inkább  a  kíváncsiskodáshoz  hasonlatos  élmény  lép.  Körbe  lehet járni,  minden  oldalról  jól  meg lehet  nézni,  kinek hogy tetszik. A közönség hosszú pórázra van ugyan engedve, nagyrészük  mégis  igencsak  jól  nevelt.
Nem mocorog, nem zizeg.  Igaz, a rendezőnek nem is  célja  a  néző  aktív  bevonása  az  előadásba.  Az effajta színpad  inkább a  táncosok számára kihívás, hiszen  a  körben-karikában  álldogáló,  különböző viselkedésű: figyelmes, szemlélődő, túlontúl érdeklődő vagy éppen hangosan trécselő, sört műanyagpohárból  vihogva  a  másikra  löttyintő  nézőfajta  –  gondolom  én – keményebb próba elé állíthatja a táncost, mint a reflektorok által optikailag eltűntetett fajta. Ha nem is jön létre közvetlen kapcsolat a közönség és a táncos között, az előadások történetmondásának értelmezése mellett felettébb érdekes  lehet a megjelenés mikéntjének,  folyamatának  szemlélése,  hogy  viselkedésünk,  önkéntelen megnyilvánulásaink,  a  látvány  kiváltotta  reakcióink miként  befolyásolják a táncos reakcióját, az meg a miénket, az meg az övét, és így tovább…