Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Exstasis - 2008. évfolyam - 1. szám / Compagnie József Trefeli rovat

 

Lapszámaink

Erlauer balázs - MetamOrfeusz

nyomtatható verzió

Compagnie József Trefeli: Ooorfeusz

Három ’o’, három Orfeusz.
Szerelem, visszatekintés, halál.
Minden  ember  metamorfózisa.
A három táncos egy-egy oka a legendás  hátrafordulásnak,  egy-egy  átváltozás,  egy-egy Orfeusz, mégis ugyanaz az út.
Főhősünk  nagy  művész  volt, zseniális  lantos  és  költő.  Jelen esetben  táncos, pontosabban
táncosok.
Euridiké,  imádott  feleségünk, meghalt – áll a gyászjelentésben, amelyet a székünkön találunk.

A táncosok a közönségnek háttal mennek, vezetnek, és a maguk módján  küzdenek  önmagukkal.  Mi,  a  közönség,  mi  vagyunk Euridiké. Minket kell visszakapniuk, belénk szerelmesek, és nekünk játszanak. Szerepek tisztázva.
Mobil kikapcsol, szem kinyit és befogad. De mit is?

A mozgás nyelvén sajnos nem beszélek, megérteni sem  tudom minden  részletét. Tovább nehezíti a dekódolást, hogy  jórészt  időrendet  mellőzve  villannak  elénk  a  jelenetek,  vissza-visszatérünk egy kérdéshez, hogy újra meg újra megnézzük más szemszögből.

–  Fontos nekem, hogy az  emberek átéljenek  egy darabot, hogy a végén azt mondják, hogy  „jó,  lehet, hogy nem értettem mindent, de kaptam  információkat, amiket nem nehéz elkapni.” Lehet, hogy nem tudják összerakni a képet – mondta Trefeli az előadás előtt.

Bejött.

A nézőtéren ülve  intenzív  érzések  ragadtak magukkal. Utána  a Régi  Zsinagóga  kertjébe érve  rájöttem,  nem  tudom, mi  történt, nem  tudom  komplexen  szavakba  önteni  az  előadást.  Egy  ilyen alkalom nem is azért van, hogy szavakba öntse az ember.

Persze kis keresgéléssel megérthető, leírható: az Orfeuszok többször keresték Euridikét, lementek az Alvilágba, legyőzték a lehetet-lent, és megfordultak sokszor, aztán kiteljesedtek a művészetben, örökké keseregve, kedvesüket keresve, majd átlépve saját életükön és fájdalmukon örökéletű művésszé váltak.

Igen,  ez  benne  volt az  előadásban,  kétségtelen,  alaposan  körbejárták a témát. De mitől
vált  előadássá?  Mitől élveztem nézni? A hangulatkeltés, a  fények, a tánc  natúr  élvezete,  az univerzális mondanivaló miatt?

– Végül is nem Orfeusz darab.  A  szerelemről van  szó,  a  művészetről van  szó,  és  a  halálról  – magyarázta  a  koreográfus.

Minden  ember potenciális Orfeusz?
A  szerelem,  a művészet  és  a  halál  az  ember  életének  legfontosabb  tényezői. Rengeteget  beszélünk  és  olvasunk róluk, mégsem fejtjük meg soha egyiket sem. Ez az a három fogalom,  amelyek  megérintése mindenkit átalakulásra kényszerít, előrébb visz.

Orfeusznak  a  szerelme,  a művészete  és  a  halála  is  tragikusra  sikeredett.  A  művészeté-
nek  segítségével  szerezte  meg szerelmét,  akit  művészetének tökéletesítése miatt  veszített  el először,  majd  a  szerelem  ereje miatt  véglegesen,  ami  még nagyobb művésszé tette. Végül saját művészetének ereje ölte meg őt. Mindent elvesztett, de átlépte saját korlátait,  így sikerült örökéletűvé válnia az emberek emlékezetében.

Igen, ez is benne volt az előadásban.

De hogy konkrétan hol, kinél, mikor, melyik esemény történt, azt csak  sokadszori  nézésre  érteném meg. Nem  is  biztos,  hogy meg kell értenem.  Lehet, hogy elég  volt  csak megnézni, és ott bent  a hűvös műanyag kerti székeken átadni magam a mozgás számomra érthetetlen, de érezhető nyelvének.
Kaptam választ?
Tettem föl kérdést egyáltalán?
Vagy  csak beültem megnézni, és gyönyörködni a  fényekben és mozdulatsorokban?  Ebben  is  elbizonytalanodtam.  Lehet,  hogy tettem föl kérdést. Lehet, hogy kaptam is rá választ, de csak beülni is jó volt, mert a tudat szárnyalni kezdett, és az érzések eluralkodtak a testen. Nem érdekelt már kérdés és válasz.

A fények játéka, a mozdulatok szépsége átváltoztatta a zsinagógát, elemelte valami magasabb szinten  lebegő, anyagtalan objektummá. A  zene  és mozgás  összhangja fönntartotta  a  folyamatos feszültséget és az érdeklődést. A finom humor oldotta a nyomasztó hangulatot.  Megszűnt  minden  külső  tényező,  és  csak  a  színpad maradt a három táncossal. Még az előttem ülő fejek sem zavartak. Azt hiszem, ezt a varázslatot nevezik  színháznak. Találkozhatnánk gyakrabban ilyennel.

17.oldal

Vissza a tartalomjegyzékhez Az oldal tetejére
 

2024 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció