– Mostanában rengeteget dolgozol.
–  Igaz. De kiszámíthatatlan az egész. Nagyjából 1984-ben kezdtem  igazán  foglalkozni  a  színészettel.  Tizenkét  évig  dolgoztam a  Szkénében  nagyon  keményen,  a  színházat  nagyon  komolyan véve úgy, hogy nem is láttam kamerát. Aztán a következő tizenkét vagy  tizenhárom  évben harminc  filmben  forgattam. Csoda. Talán a bárkás, a Csányi-féle Szentivánéji-előadás következménye volt a változás, nem tudom.

– Filmszínész lettél?
– Nem.  A  színház  az  a  hely  –  legalább  is  nekem  –,  ahol  lehet épülni, van idő befelé figyelni, esetleg valami újat csinálni, ott van idő  találni magadban  valamit,  amit még nem próbáltál  ki. A  film viszont –  legalább  is  az én  filmes  tapasztalatom  szerint –  inkább az  a  hely,  ahol  a  színházban  kibányászott  eredményeket  felhasználjuk.

–  Ha  jól  figyelek,  felfedezhetem  a Klammból  tanultakat valamelyik új  filmedben?
–  Én  nagyon  bírnám,  mert  a  Klamm nekem  egy  olyan  típusú,  annyira  szélsőséges  utat  bejráró  figura,  amit  rég  nem játszottam.  Egészen  más,  mint  amit  az utóbbi években csináltam akár filmen, akár színházban. Talán  a  Szkénében  játszottam néhány  ilyen  szerepet,  Pilátusként  voltak ilyen  –  ha  nem  is  ennyire  látványos  –,  de lelki értelemben  ilyen erősen ható helyzeteim.

– És egyedül vagy a színpadon.
– Nem  az  a  nehéz benne. A  helyes  arányok  eltalálása  az  igazi  feladat:  főleg  az első  harmadban  nehéz  belőnöm  a  finom humorát, ezt a közhelyeivel ábrázolt furcsa létezést,  a  humor  és  szorongás  arányát. Ha ez megvan, ha egyszerre  félelmetes és groteszk, egy adott pillanatban meg  tudja akasztani  a  lélegzetet,  akkor  a  második harmadtól, ahol a történet vesz egy új  fordulatot, már minden könnyebb. Akkor kezd Klamm  barátságos  lenni,  és  ezt  tök  őszintén  is  játszhatom,  hiszen már  az  elejéhez képest  látjuk,  elkezd  a  történet  önjáróvá válni.  Ezért  sikerült  az  előadást  viszonylag rövid idő alatt összehoznunk… és úgy a 15. előadás után el is érte a mostani formáját.

– Az  iskolai előadásokon másképp  játszol?
–  Nem.  Legfeljebb  a  szélsőségekből veszek  vissza,  ha  túl  sok  a  gyerekeknek, ha félni kezdenek. Azt lehet érezni. Az első ilyen  előadáson  nem  is  tudtak  semmit előre,  a  tanárnőjük  csak  annyit  mondott nekik, hogy más tartja az osztályfőnöki órát. Úgyhogy, amikor azt mondtam „nem kéne jegyzetelni?  Itt  fontos  dolgokról  van  szó”, tartottam egy szünetet és néztem őket. Éshúsz gyerek szinte egyszerre  lenyúlt a táskájába, kivette a füzetét, kinyitotta, de úgy, hogy közben a szemét nem vette le rólam. Nem tudták eldönteni, hogy ez most komoly vagy nem komoly.
A  legjobb értelemben vett baráti, szakmát értő,  rajongó közönséghez hasonlítanak ezek a gimnáziumi előadások, annyira veszik, annyira akarják, értik, érzik. Tudják, hogy hol van a dráma benne, és nagyon jók szoktak lenni az előadás utáni beszélgetések.

– Élvezed a kamaraszínházat.
– Én ezt az előadást, ezt az új színházi formát, a kamaraszínházat egyáltalán nem kerestem. Mint egy tégla, úgy esett a  fejemre. De nem lehet teljesen véletlen, hiszen nekem nagyon fontos történet lett, én a magam részéről fordulópontnak tekintem. Épp most, amikor a Krétakör, vagy az a része, amiben én részt vettem, megszűnt, szabadúszó leszek.

– Milyen érzés szabadúszni?
–  Ez  is  egy  felnőttség.  Egy  jó  társulatnál  nincs  csodálatosabb dolog:  igazából  én társulati  ember  vagyok.  Az  Arvisura  különle-ges  része  az  életemnek,  a  Bárka  első  pár  éve  is  nagyszerű  volt, és  a  Krétakör  szintén  egy  komoly,  szép  történet.  Társulat  kell.
De  tény,  hogy  a  Krétakörben  nem  játszottam hasonló kihívást  jelentő szerepet.
Az  én  személyes  szempontomból  Klamm akkor  is  fontos  lenne,  ha most meglenne a  Krétakör.  És  azért  sok  tervem  van;  a kimaradó Krétakörösökkel – én úgy hívom, Krétapor  színkör  –  együtt  (remélhetőleg Tasnádi  István, Ascher Tamás fog rendezni minket) és külön.

–  Nem  ez  az  első  fellépésed  a  szegedi fesztiválon.
–  Az  Arvisura  itt,  a  Régi  Zsinagógában játszotta  utoljára  a  Szentivánéji  álmot.  Az életem  egyik  legcsodálatosabb  színházi élménye. Arról  tanultam benne, hogy hol születik  a humor, mitől  lesz  valami  frenetikus, és mennyire mélyre kell menni ezért az  egészért.  Rosszul  alakult  az  előadás, a  szünetben  bejött  az  öltözőbe  Somogyi István, a  rendező, és azt mondta, ha nem szedjük  össze  magunkat,  lefújja  a  második  felvonást,  mert  ez  így  vállalhatatlan. Én  jobban  bírom  az  ilyesmit,  de  a  Regős Jancsinak  ez  nagyon  fájt.  Valószínűleg akkor határozta el, hogy többet nem játszsza az előadást, de nem mondta. Ám amikor a darab végén elkezdte a Vackor monológját,  rátört  egy  sírógörcs.  A  feszültség
miatt  talán, vagy mert  tudta, hogy ennek így  vége…  nem  tudom,  azóta  se  beszéltünk  róla.  Nem  hagyta  abba  a  szövegét, de  zokogva mondta  végig  a monológját.
Civilben sírt, ömlöttek a könnyei. A közönség  meg  sikítva  röhögött.  Ő  odavolt,  a
közönség meg kifeküdt.
Hát,  ennyit  erről  a  vérszívó  dologról, amit úgy hívnak, hogy színház. Minél rosszabbul  vagy,  annál  jobb  vagy benne. De ebbe most már ne menjünk bele…