Mi sem áll távolabb egymástól, mint a vajdasági magyarság és  az  ausztrál bennszülöttek  – gondolná  az  ember. mi  sem áll közelebb egymáshoz, mint a vajdasági magyarság és az ausztrál bennszülöttek – gondolta Bicskei István. és megszületett a Szivárványkígyó. na, nem volt azért ez ilyen egyszerű.

Bicskei  István  elmondja  nekünk  életét,  mi  meg  tátjuk  a  szánkat, hogy ilyen is van. Persze tudjuk, hogy van ilyen, néhányan közelebbről is  ismerjük  a  világban  kallódó,  otthonát  elhagyni  kényszerülő  ember sorsát, színpadon látni mégis más. Kisebbségben élni nem könnyű, nem szórakoztató, és bármennyi történetet is hall az ember, soha nem fogja tudni átérezni azt a fájdalmat, amelyet ez az állapot jelent, soha nem érti meg a kirekesztettséget, azt, hogy világcsavargónak  lenni nem mindig kaland.

A vágy azonban mindannyiunkban él, hogy belelássunk a kissebségi létbe,  vagy  hogy megmutassunk  azt.  Bicskei mindent megtesz,  hogy valahogy  bepillantást  nyújthasson  a  vajdasági  magyarság  sorsába. Ehhez  felhasználja  Tolnai  Ottó,  Domonkos  István  és  Kányádi  Sándor szövegeit, akik kimondatlanul is erről beszélnek műveikben, és eszköze Samuel  Beckett  is, aki ugyan nem  vajdasági magyar, de  kisebbségben töltötte  élete  nagy  részét.  Ezek  a  szerzők  tudták,  hogy milyen  a  tehetetlenség,  a  végeláthatatlan  várakozás,  amikor minden mindegy,  csak történjen már valami (de nem történik). „Egyáltalán nem fontos, hogy a nézők  ismerjék ezen  szerzők munkáit. Az adott pillanatban elhangzott szöveg olyan információkat hordoz, amelyeket miden ’felkészülés’ nélkül is megérthet a közönség” – mondja Bicskei István.

Az ausztrál bennszülöttek jeleket vésnek a sziklákba, melyek életútjaikat  jelölik,  s melyeket egész életükben  követnek. Bicskei  szivárványkígyója körbejárta a világot, hogy végül ugyanoda érhessen vissza, ahonnan elindult: a Kárpát-medencébe. Ezt az utat, az út keresését mutatja be a darab: hogyan alakul egy ember élete, miután elhagyja szülőföldjét, milyen jó és gonosz hatalmak irányítják lépéseit, és mi is a célja, lehet-e egyáltalán  célja.  Kell-e,  hogy  legyen? Vagy  elég  csak  sodródni,  és  azt választani, ami egyszerűbb/vonzóbb/kecsegtetőbb?

A zene, a tánc és a szövegek egyvelege adja meg a választ, ha válaszért megyünk, vagy nyitja meg a kérdések árját. „Nincs fontossági sorrend az elemek között. Elhagyható bármelyik, csak ez az előadás  így született, ergo mindennek megvan a maga funkciója. Bizonyos helyzeteket ezekkel az eszközökkel közelítünk meg. Bizonyos állapotokat velük fejezünk ki. Mint  ahogyan  a  zenéje  sem  véletlenszerű. Vannak momentumok, amelyeket szöveg, vannak, amelyeket mozgás és tánc segítségével gondoltunk kifejezni és érthetőbbé  tenni. Nem  fontos minden mozdulatot megérteni. Elég, ha a közönség megérzi, mit akarunk közölni” – magyarázza Bicskei.

„Célközönség  szerintem  nincs,  habár  kicsi  gyerekeknek  talán  nehezebben megfogható a darab, de még ez  sem  törvényszerű. Mivel  sok a szöveg, nem eshet abba a hibába senki, hogy ne értse meg a darab mondanivalóját, vagy  túl elvontnak  tartsa azt. Azok számára, akik nem beszélnek magyarul, a mozgással szemléltetjük ugyanezt” – mondja a darab fekete démona, Szerda Zsófia. A minimalista jelmezek és díszletek tökéletes kiegészítői a koreográfiának, a zenének és a szavaknak. Hiszen mi is fejezhetné ki jobban a világ ürességét és az élet céltalanságát, mint egy  színpad közepén álló  fa. Godot-ra  is egy  ilyen alatt vártak. Bicskei is az alatt vár. Hogy mire? Nem  tudjuk. Hogy meddig? Azt sem. Hogy miért? Azt  talán  igen: vár, mert nem  tehet mást, vár, mert nincs  jobb dolga, vár, mert ez a várakozás ad neki  lehetőséget az emlékezésre, és emlékezni jó.

Életünk nagy része várakozással telik. Várunk a boldogságra, a szerencsére, valakire, aki majd mindent jobbá tesz. Észre sem vesszük, hogy a nagy várakozás közepette el is telt az életünk. Huss, elszállt, mint a kék norvég. Vagy nem úgy, de majdnem. A jó és rossz harca, mely lelkünkért folyik,  teljesen hiábavaló, mert  az út  végén  csak  egy  fa  van, mely  alá leülhetünk, és tovább várakozhatunk.

Nem  ennyire  szörnyű  és  kilátástalan  az  élet.  De  vannak  pillanatok, amikor egy fa alatt emlékezni is jobb dolognak tűnik, mint az, amit éppen átélünk. Ilyenkor születnek az életértékelő szomorú művek. Ilyenkor akar-juk megmutatni a világnak, hogy mindenkinek sokkal jobb, mint nekünk. De  ez  sem  igaz.  Mindenkinek  a maga  baja  a  legnagyobb, mindenki önmagát érzi a legszerencsétlenebbnek. És ez így is van jól. Így láthatunk bele mások életébe,  így érezhetünk  sorsközösséget.  Így válik nyilvánvalóvá, hogy Beckett és az aboridzsinálok és a Kárpát-medence kisebbségi magyarjai mégsincsenek olyan távol egymástól, mint hihetnénk.