„Mit keresnek maguk a hálószobámban?!” – kérdi a felháboro-
dott, teájára türelmetlenül váró, önnön gyászos sorsát egy pillana-
tra elfeledő Jászai Mari. De aztán némi pillarezegtetés, aprócska
fejrázás, és a díva ismét készen áll a szereplésre.
Mozgástere igencsak korlátozott, legalábbis szó szerinti értelem-
ben. A mára már emlékművé kövült, egykoron ünnepelt tragika egy
nyilvános vécé női oldalának mocskos ajtajára eszkábálva, avítt, meg-
tépázott, szánalmat keltően elegáns kosztümként jelenik meg. Rajta
három lyuk, a fejnek és a karoknak – mintha csak vásári mutatványos
háttere lenne fotózáshoz ahol fejét a lyukba dugva, bárki lehet akárki.
Jelen esetben a bárki Menszátor Héresz Attila, az akárki meg ugye
Jászai Mari, akik most, kivételesen összefonódnak, de mégsem válnak
eleggyé. A darabban erős a kapocs a két figura közt, ám a színházra,
színészkedésre, rendezésre, általában a művészetekre tett folytonos
reflexiók az önvallomást elmozdítják Menszátor vallomása felé.
A deszkatest mögé bújt férfi elméjén szüremlik át a sírjában porladó,
unatkozó, megfásult, hisztérikus nő monológja. A sajátosan fekete
humorú monodráma bepillantást enged egy nő, a Nő gyötrelmeibe,
ábrándozásaiba, családi és szakmai viszonyaiba, a művészsors ambiva-
lenciájába úgy, hogy mindeközben a színpadon valódiságában jelen
lévő férfi megtartja önnön identitását is. A darab erősen feminista ízű,
de nem az a savanyú fajta, ami napokig kellemetlenkedik a szájban,
inkább amolyan kevert ízkompozícióban szerepelni hajlandó, nem
öntörvényű agresszor féle. A férfira leginkább úgy tekint, mint eltipró,
érzéseket semmibe vevő diktátorra: a darab két erőteljes jelenete – az
apával való gyötrelmes kapcsolat és a „nászéjszakán” átélt erőszak
cinikus felidézése – úgy hat, mintha örökérvényű igazságok meta-
forái lennének. A férfifalóként elhírhedt színésznő (aki még sírjában,
„porhanyósan” is képes a szerelmi légyottokra) gyermekded ábrándjai
Széchenyi Istvánról, a Lánchídon való kocsikázásról egy neurotikus nő
kamaszlányos, szánandó észveszejtései. És még nem is egy temetőben
fekszenek… Hogy legalább most, így, porhanyósan….
|