„Mit keresnek maguk a hálószobámban?!” – kérdi a felháboro- dott, teájára türelmetlenül váró, önnön gyászos sorsát egy pillana- tra elfeledő Jászai Mari. De aztán némi pillarezegtetés, aprócska fejrázás, és a díva ismét készen áll a szereplésre.

Mozgástere igencsak korlátozott, legalábbis szó szerinti értelem- ben. A mára már emlékművé kövült, egykoron ünnepelt tragika egy nyilvános vécé női oldalának mocskos ajtajára eszkábálva, avítt, meg- tépázott, szánalmat keltően elegáns kosztümként jelenik meg. Rajta három lyuk, a fejnek és a karoknak – mintha csak vásári mutatványos háttere lenne fotózáshoz ahol fejét a lyukba dugva, bárki lehet akárki. Jelen esetben a bárki Menszátor Héresz Attila, az akárki meg ugye Jászai Mari, akik most, kivételesen összefonódnak, de mégsem válnak eleggyé. A darabban erős a kapocs a két figura közt, ám a színházra, színészkedésre, rendezésre, általában a művészetekre tett folytonos reflexiók az önvallomást elmozdítják Menszátor vallomása felé.

A deszkatest mögé bújt férfi elméjén szüremlik át a sírjában porladó, unatkozó, megfásult, hisztérikus nő monológja. A sajátosan fekete humorú monodráma bepillantást enged egy nő, a Nő gyötrelmeibe, ábrándozásaiba, családi és szakmai viszonyaiba, a művészsors ambiva- lenciájába úgy, hogy mindeközben a színpadon valódiságában jelen lévő férfi megtartja önnön identitását is. A darab erősen feminista ízű, de nem az a savanyú fajta, ami napokig kellemetlenkedik a szájban, inkább amolyan kevert ízkompozícióban szerepelni hajlandó, nem öntörvényű agresszor féle. A férfira leginkább úgy tekint, mint eltipró, érzéseket semmibe vevő diktátorra: a darab két erőteljes jelenete – az apával való gyötrelmes kapcsolat és a „nászéjszakán” átélt erőszak cinikus felidézése – úgy hat, mintha örökérvényű igazságok meta- forái lennének. A férfifalóként elhírhedt színésznő (aki még sírjában, „porhanyósan” is képes a szerelmi légyottokra) gyermekded ábrándjai Széchenyi Istvánról, a Lánchídon való kocsikázásról egy neurotikus nő kamaszlányos, szánandó észveszejtései. És még nem is egy temetőben fekszenek… Hogy legalább most, így, porhanyósan….