Nem is tudom, melyik évben történt, hogy a THEALTER nyitásán készült, és az Ex-Stasisba is bekerült közönségfényképen megtaláltam magamat. Elmondhatatlan boldogság volt. Úgy éreztem, elfogadott részese lettem a fesztiválnak, aminek „csak“ nézője, rajongója, drukkere vagyok. Persze az is igaz, hogy épp a THEALTER taní- tott meg rá, nézőnek lenni milyen nagy dolog, része lenni az élménynek, amely néző nélkül nem is ugyanaz, nincs is igazán. Én a THEALTER-en nőttem fel, mondhatnám nagyképűen, mert itt tanultam meg azt is, milyen különbség van – pontosabban: nincs – művészet és valóság között, és nem csak a formabontó előadások, de a fesztivál sajátos rítusai által is. Ilyenek a THEALTER jellegzetes pillanatai: a jegyvásárlás nehézségei, a kíváncsi várakozás a Régi Zsinagóga vagy a Régi Hungária előtt; lám, csupa régi dolog. Vagy lassan már a THEALTER is régi lesz? Miközben épp ez a fesztivál tanított meg arra is – mennyi tanítás, szegény THEALTER, úgy járok beléd, mint egy iskolába? –, hogy ki lehet szállni az időből, meg lehet feledkezni róla. Mindig ez jut eszembe, amikor egy koraesti előadás végén elcsodálkozom, hogy besötétedett kint. Ha színházban van az ember, egy másik idő részese lesz, a kinti idő látszólag nélküle telik.