Nem is tudom,
melyik évben történt,
hogy a THEALTER nyitásán készült, és az
Ex-Stasisba is bekerült
közönségfényképen
megtaláltam magamat. Elmondhatatlan
boldogság volt. Úgy
éreztem, elfogadott
részese lettem a
fesztiválnak, aminek
„csak“ nézője, rajongója, drukkere vagyok.
Persze az is igaz, hogy
épp a THEALTER taní-
tott meg rá, nézőnek lenni milyen
nagy dolog, része lenni az élménynek, amely néző nélkül nem is
ugyanaz, nincs is igazán. Én a THEALTER-en nőttem fel, mondhatnám nagyképűen, mert itt tanultam meg azt is, milyen különbség
van – pontosabban: nincs – művészet és valóság között, és nem
csak a formabontó előadások, de a fesztivál sajátos rítusai által is.
Ilyenek a THEALTER jellegzetes pillanatai: a jegyvásárlás nehézségei, a kíváncsi várakozás a Régi Zsinagóga vagy a Régi Hungária
előtt; lám, csupa régi dolog. Vagy lassan már a THEALTER is régi
lesz? Miközben épp ez a fesztivál tanított meg arra is – mennyi
tanítás, szegény THEALTER, úgy járok beléd, mint egy iskolába? –,
hogy ki lehet szállni az időből, meg lehet feledkezni róla. Mindig
ez jut eszembe, amikor egy koraesti előadás végén elcsodálkozom,
hogy besötétedett kint. Ha színházban van az ember, egy másik idő
részese lesz, a kinti idő látszólag nélküle telik.
|