Talán  nem  illendő,  de  egyre  inkább  úgy  gondolom,  lehet (talán  kell  is)  válaszolni  az  olyan  típusú  kérdésekre,  hogy melyik  a  leg  a  szerelmeid,  a  gyermekeid,  a  költeményeid,  a regényeid,  a dalaid,  a  festményeid  –  a  fesztiváljaid  közül.  És persze mind  az  enyém,  a  születése pillanatában  a  legfontosabb, mindben  van  egy  szó,  egy mozzanat,  egy  ecsetvonás, egy érintés, egy dallam, egy mosoly, amitől örökre, és amitől megismételhetetlen. De ha csak egy lehet, akkor 1994. Az első THEALTER. Az első Baráth-plakát. Lehet koncepcióban: Balkán. Lehet számokban: több mint 25 előadás, zenészek, képzőművészek, úgy egy tucat országból. Olyanokból, amelyek párszáz kilométerre – a szomszédban, így mondtuk – épp háborúban álltak egymással. Sok-sok-sok különböző, kedves ember, csodálatos alkotó, akiket korábban nem ismertünk, de néhányukkal azóta szoros kapcsolat fűz össze minket. És sok-sok, mintha szimbolikus pillanat, amit együtt éltünk át: Enzo Cozzi, gólyalábakon a Kárász utcán, ahogy átad egy piros rózsát az egyik kikíváncsiskodó  boltos  kisasszonynak,  az Artus  előadás  köz-ben szétrobbanó üvegkalickája a Kisszínházban, a kiömlő víz, vagy a végeérhetetlennek tűnő, zajos-zenés-mulatós-éneklős-örömzenélős, felsza-badító  éjszakák  a JATE  Klubban,  az  a sok-sok öröm, bánat, félelem,  remény-kedés  a  Woyzeck képekben,  a  még szinte  tini  Lajkó Félix utánozhatatlan hegedű  játékában, Szöllősi  Rita  Régi Zsinagóga zugaiban kucorgó bábjaiban, az egymást rég nem látott  művésztársak  ölelésében,  az Idemo  u  Boj  később
elveszett  szirénájában.  Üldögélés  a határon, később szó szerint  is,  a  befelé üres, kifelé teli tankkal sorjázó autók között, hogy átjussunk a szabadtéri, különleges Antigonéra, amit végül nélkülünk kezdenek el, de velünk fejeznek  be.  És  azok  a  pillanatok,  amik  csak  az  enyémek, az  apró,  mostanra  elkopott  fesztiválos  rituálék,  a  szombati délelőtti  zárcsere  a  bankban,  a  váratlan,  és  mint  hamarost kiderült, utolsó találkozás a felejthetetlen, szépséges G.P.-vel, az Átkozott  történet  anyókája,  amit  csak  kétszer  játszhattam, mert  mindezt,  és  az  összes  többi  felsorolhatatlant  átélte velem és a maga módján kommentálta a fiam is, a már eléggé kerekedő  hasamban.  Csodálatos  volt, megismételhetetlen, egyszeri csillagállás. Mindannyiótoknak köszönöm!