Messziről úszósapkának tűnt, sőt, közelebbről is határozottan úgy látszott, hogy B. J. egy kék úszósapkában van. Aztán legközelebb már láttam, hogy nem: ez egy kötött sapka. Egy kipa. De olyan meleg van, hogy úszósapkának látni mégis kellemesebb most. Csobbannék. Tehát úszósapka legyen mégis? Jó, legyen, bár úszni még nem látta senki. Csak K. V. egyszer hajnali ötkor, fényárban, Tápén, a Gyöp soron, de ez sem igaz persze, mert K. V. mindig átírja életének történéseit. Erre F. Z. rákontráz, nagyoroszi katonaélményeit meséli, nevetünk, egyedül én tudom, hogy F. Z. soha nem volt katona. Meleg van, S. L. már harmadszor fordul a gyümölcsöktől. Ha dinnyéről van szó, ő szinte bármit. Én csak fehérbort iszom. S. T. szilvát eszik, ő ma nem borozhat, igen, gyógyszer… Amit – elhatározása szerint – vasárnap, amikor Zöld a Piroson lesz, majd kihagy egy napra. V. B.-nek eszébe jutnak a régi úszóházas bulik. Megjegyzi, mennyire régen volt Szegeden, és milyen furcsa, az egyetemi évek alatt fel se tűnt neki, hogy van egy Régi Zsinagóga a Hajnóczyn. Mintha ott se lett volna még akkor. De V.B. ilyen. Ilyen szétszórt. Mire ezt megbeszéljük, B. J. elkezdi megnyitni a THEALTER-t, kék, kötött úszósapkában, kötetlenül, üres papírból vagy félig teleírtból. Z. L. és Z. Z. közben J. L. nagybőgőjét bámulják, hogy mi lehet az oldalán az a furcsa dolog, amitől olyan lesz a hangszer, mint valami preparátum. F. Zs. fojtott hangon morgolódik, szúrós pillantásokat vet a mögötte beszélgetőkre. Ahelyett, hogy figyelnének! Ő ki nem állhatja az ilyesmit. Mindenben talál kivetnivalót, okot a morcra.
Nekem ezalatt látomásom támad: látom B. J.-t egy szál törölközőben és rózsaszín baseball sapkában a színpadon. Félig szítt cigarettájáról nem hullik le a hamu.
N. G. széttapos egy szilvát. B. K. szétköhög egy mondatot. H. N. fölismeri T. O.-t a tömegben. B. J. most azt mondja, hogy csak ő tudja, mit írt a papírjára, és hogy mi is tudjuk. „Honnan tudják? Mert innen olvasom? És elhiszik?” „Hi-hhhe-tet-len!” – csóválja a fejét mosolyogva D. S., szokatlanul oldott ma délután, semmin nem parázik. Ritka pillanat, érdemes arra, hogy elkapjuk. M. Zs. úgy néz, hogy látszik rajta: fejben fotózik éppen.
Távolból felhangzik egy sziréna. A szirének énekelnek. G. Zs. ezt nem hallja, ő azt jegyzeteli szorgosan, amit B. J. mond, közben arra gondol, meglehet, véletlenül felkapcsolta a fűtést a fürdőszobában. Meleg van. F. CS. a sziréneket méregeti, megpillant egy félig lecsúszott pántot, kisördögi vigyorát rám villantva int a szemével. Tekintetében látom, továbbképzeli csúszását a pántnak. „Illúziók! Támadás!” – kurjantja B. J., és ezzel véget ér a tizenkilencedik THEALTER megnyitója, amin – legalábbis én így képzeltem magamban – kivétel nélkül minden barátom ott volt.
F.G.
|