Kedves Közönség, Fellépők, Háttérmunkások, Kedves THEALTER, 

megtiszteltetésnek veszem, hogy tegezhetlek. Ugye, annyi síráson s kacagáson keresztülmentünk mi már közösen… Úgy érzem magam Veled, mint egy középkorú szerelmespár egyik fele, vagy mint a félszemű kalóz kivert szeme: belső képeket vetítek magamnak – a kiverttel –, miközben a másik a valónak mondott világot lesi. A ki nem verttel a távoli horizontot fürkészem, matrózaimat rummal és életveszélyes fenyegetéssel tartom kordában. És közben már a következő prédán jár az eszem. A zsákmányon, hogy vajon elbírja-e majd azt ez a billegő, roskatag teknő itt alattam.
Látod, kezdenek rám szakadni a képzavarok. Mert mi az, hogy középkorú? Tizenkilenc vagy Kedvesem, és egy ilyen korú ifjú hajadonnak mégsem mondhatja az ember fia, hogy, hé, nyanyus, nem kellesz, lecseréllek, úgy érzem, meguntalak, öreg vagy hozzám. Vagy én hozzád. És tessék, most mégis lecseréllek – persze, „soha se mondd, hogy vége / csak azt mondd, hogy ennyi megérte”. Egy éve lettél nagykorú, férjhez mehetsz, aláírhatsz, szerethetsz másokat: egy híján húsz. Ugye, tudod, nem elhagylak, nem megcsallak, de most, amikor Te éppen a tizenkilencediket ülöd, más dolgom akadt. Úgy hozta a feladat, hogy egy másik fesztivált kell felépítenem. Egy másik, nulladik (vagy első) évfolyamos, lehetőségekkel és nehézségekkel díszített fesztivállányt nevelgetek.
Igen, tudom, Te is neveltél engem, s ezt nem felejtem el sosem. Kinyitottad a harmadik szemem, ágyat adtál, amikor kiöntött ártéri lakomból az áradó Tisza. Borral kínáltál, amikor tikkadt voltam. Az anyukámat is megnevettetted a Régi Zsinában. Nem is egyszer. Olyan emberekkel ismertettél meg, akik nélkül most nem írhatnám ezt a levelet. Mert nem tudnám, mi az, „kikerülni önmagamból”. Nem tudnám, mi az, hogy Ex. Meg azt sem, hogy Stasis. Nem csináltam volna neked lecsót, nem vittem volna lopott virágot az ágyadba. Nem gereblyéztem volna a Kerted, nem nyitottam volna Kapudat, Rózsám!
Egyszer már valahol megénekeltem azt a kis történetet, amely egy béka-karrierről szól. Hogy amikor egy béka át akart ugrálni valami közúton, halálnak halálával halt, mert egy arra járó széles kerekű terepjáró kilapította. És nagyon meleg volt, napmelegtől égett a kopár szik, és eltelt pár nap, és mi arra jártunk. És mire rátaláltunk, tök lapos volt, fekete, poros és nagyon száraz. És mi akkor felvettük, mert sajnáltuk, hogy ott fekszik egyedül a lisztes porban. És egy lány, egy punkénekesnő kitalálta, hogy ez akkor milyen tuti fülbevaló lesz neki. És valóban, jajvörös retiküljéből mindenféle kis drótokat szedett elő, s a békából percek alatt fülbevalót fabrikált magának, aminek aztán a népek csodájára jártak.
No, ezért szeretlek én Téged. Mert Neked köszönhetem, hogy ha száz év múlva én is kinyúlok, akkor talán majd nekem is megadatik, hogy egy dögös énekesnő rám talál, megtetszem neki, fülébe tesz. Ott leszek vele, amikor színpadra lép, megigazítja szép haját, és énekelni  kezd. Vagy amikor szomorúan sétál egy nagyvárosban. És akkor is majd, amikor szeretkezik. És azt fogom mondani, látod, komám, ezért már érdemes volt élni.
De jaj, ne ijedj meg, ez az idő még nagyon-nagyon messze van. S Te is 2991-ig fogsz élni. És én vissza-visszatérek Hozzád. Megsimogatlak, Rád mosolygok. Megszorítom a kezed, ha magányos vagy, fájó szívvel, de azt is megértem, ha mással vagy. Hagylak élni. Tudod, vannak nők, akik koruk előrehaladtával egyre szebbek lesznek. Ragyogásuk nem kopik meg, szemük huncutul csillog, foguk fényes marad. Hát ilyen vagy Te is, és ezért kérem, bízzál magadban. Mert én nagyon bízom benned. Ezért hagylak most magadra egy évre.