Van-e színházunk a mellényzsebben? Lecsupaszíthatóak-e a világirodalom nagy drámái csupán néhány jól ismert típusra és kellékre? Ráismerünk-e saját életünkre a színészek játékában? Mégis hogyan működik az illúzió, és mik az építőkövei vajon? El lehet-e mondani mindig kicsit másképpen ugyanazokat a dolgokat estéről estére? A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatosai idén ezekre a kérdésekre kerestek választ előadásukban.

Zörgő-csörgő útfelújítások, nyártól tikkadt, fagylaltot nyaló emberek, barnára sült, lenge ruhás, szemet vonzó fiatalok, izzadtan tekerő kerékpárosok – egy élő város, Szeged utcaképe. Vajon hiányzik-e még innen valami? Talán egy kis commedia dell’arte Goldoni módra. Legyen akkor a Klauzál tér Firenze (vagy Velence, netán Verona?), a szobortalapzat a fogadó, legyen ez a lány Beatrice, ez a fiú pedig Truffaldino, aki két urat szolgál. Lássuk, elő tudják-e varázsolni a szerelmet, a félreértést, az elcserélt identitásokat, a kétkulacsos, mégis őszinte szolgát, a párbajt és a teátrális öngyilkossági kísérletet a mellényzsebből? A nagy formalista, Vlagyimir Jakovlevics Propp már a múlt század elején megmutatta, hogy minden népmese számos, de mindenképpen megszámlálható cselekményrészletből épül fel. Goldoni darabján keresztül a szentesi drámatagozatosok azt igyekeznek bizonyítani, a színház sincsen másképp, kezdve Antigonétól egészen Tótékig. Ahogy figyeljük a csetlő-botló szolgát, a szerelmét kereső, férfiruhába bújt úrnőt, a serteperte szolgálólányt, az a nyugtalanító érzés mozdulhat meg bennünk: megismételhetetlennek vélt saját életünk, hasonlóan, mint ez a darab, apró és unalomig ismert építőkockákból épül fel. De Goldoni, s így a szentesi fiatalok is azzal vigasztalnak: végül minden félreértés eloszlik, minden szerelmes párra lel (hogy ne legyen oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan…), minden éhes bendő teletömetik, és a giccsbe fúló heppiend a kétszer kettő trivialitásával sújt le ránk. Ja, és még valami: – Helló! Azt hiszem, ezzel mindannyian adósak maradtunk.