A Szegedi Hetek Csoportjának előadásában Jean Cocteau Emberi hang című darabját láthattuk a Kisszínházban. A monodráma címszerepét Melkvi Bea alakította, aki erőteljes játékával a figura hatása alá vonta nézőit.

A főszereplő egy nő, aki nem tudja elengedni a párját. Mérhetetlen szenvedés, skizoid magatartás, mert még mindig úgy viselkedik, mintha a férfi hozzá tartozna. Női kacérsággal, hazugsággal fordul a másikhoz, így próbálja újból felébreszteni a vágyat – rózsaszínű ruhával és kalappal. Ilyenek vagyunk: azt hisszük, hogy a másik még mindig a telefonvonal végén van, és hallgat minket. Ez illúzió csupán, a valóságban csak a magány létezik a darabban. Az Emberi hangot a Szegedi Hetek Csoportjából Harsányi Attila rendezte, akivel az előadás kapcsán beszélgettem.

Mi volt a koncepciód, mikor elkezdtétek a próbafolyamatot?

A helyszínen sokáig gondolkodtam, mivel volt egy hagyományos verziója a darabnak még Szolnokon (kiságy, kisasztal). Én azt gondoltam, hogy ennél ez borzasztóbb történet, ezért olyan térbe kellene helyezni a nőt, ahol a fizikai és szellemi jelenlét még lehetetlenebb: a semmi középen van ez az ember.

Összekapcsolható-e a darab az illúzió kérdéskörével?

Ez a nő is kerget illúziókat a szép életről, szerelemről, megbecsülésről, majd a végén elkezd tisztán látni, és ez az, aminek az elfogadása rettentő nehéz. Egész életében illúziókat kergetett a férfival kapcsolatban, és pont ez a szép, színes világ omlott össze benne – amivel aztán megbékél. Az illúzió illik mind a Kassák (a fesztiválon előadott másik Szegedi Hetek Csoportja darab) mind a Cocteau előadáshoz.

Hogyan tudnád legjobban jellemezni Melkvi Bea játékát?

A Terminátor 2-ben a T1000-es prototípusa a robotember, aki különböző alakokat vesz fel, és amikor beleesik a forró acélba a végén, ezek az alakok előtűnnek. A darabban vannak hasonló pillanatok, amikor kibújik a nőből egy csomó ilyen típusú figura, amelyekkel leszerepelt az életben. A végén pedig eljut egy olyan állapotba, amely egyféle teljes megbékéléshez, higgadtsághoz vezet: eljut az emberi hanghoz, amelyet oly kevésszer lehet hallani az életben.