Jelrendszer és átjárhatóság.
Két szó, amelyek révén közelebb kerülhetünk Frenák Pál művészetéhez.
Egy kötött, szabályok közé szorított rendszer és az örök változékonyság folyamata. Az ebből a gyurmából alakított forma kulcsot adhat Frenákhoz, aki olykor mintha izmok nélkül táncolna, lehetetlen mozdulatsorokat produkálva, folyvást a kötött és a szabad pólus között keresi az utat. A keresés, az útonlét pillanatait bízza ránk, az adott térbe illő mozdulatsort. Ha úgy érezzük, mindennek se füle, se farka, az sem zavarja őt, bár maga Frenák azt mondja, darabjait asszociatív módon kell értelmezni.

„Számomra az a legfontosabb, hogy ha beül egy néző a darabomra – legyen a helyszín Kiotó, Párizs, Szeged vagy New York –, akkor azt mondja a végén: ebben megfogott valami. Nagyon élvezem, és igazán tanulságos, amikor egy darabot követően kapok vagy száz darab levelet, amelyben mindenki máshogy írja le, mit jelentett neki az előadás. Számomra nagyon fontos az átjárhatóság. A Trace és a Mennono is meghitt, intimebb darab, ezért kerülnek ezek a THEALTER porondjára.” Frenák Pál szülei siketnémák voltak, így elsőként megtanult kifejezőeszköze, a siketnéma kommunikáció, szinte törvényszerűen utat tört későbbi művészetében.
„A siketnéma jelnyelvet a Mennonóba sikerült a legtökéletesebben beleépítenem, de ennek a darabnak több indíttatása is volt. Egyfelől Bozsik Yvette Emi című előadására kívántam reflektálni, másfelől a Japánban töltött évek inspiráltak a koreográfia létrehozásában. Volt szerencsém a butoh táncművészet megteremtőjével, Kazuo Ohnóval kapcsolatba kerülni. Tőle egyfajta útmutatást vártam, aztán pofára estem, mert kis túlzással észre sem vett. Persze apró gesztusokkal irányított, egy ebédnél például elém tolta saját ételét, egy tál rizst. Ezzel is jelezte, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia. Akkor kilencvennégy éves volt, érezni lehetett rajta, hogy nem teljesen van már itt. Élet és halál között, valami iszonyatosan kettős, átjárható személyiség volt. Ez köszön vissza a darabban. Akárcsak a férfi és a nő átjárhatósága; de itt nem egy hibrid személyre kell gondolni. Egy férfi minél jobban befogadja önmagába a női pólust, annál inkább férfivá tud válni.”
A Trace jellemzéseként leginkább azt olvashatjuk, hogy az ember négy, egymástól független, de teljesen átjárható én-állapotát mutatja be. Itt nem árt megjegyezni: miután édesapja elhunyt, Frenák Pál hat évig intézetben nevelkedett. Hatévesen, egy siketnéma és egy vak kisgyermek testbeszédét látva itt kezdett el különböző mozdulatsorokat gyakorolni titokban a tükör előtt. „Az ember minél közelebb húzza önmagához a megélt, megtapasztalt dolgokat, annál jobban realizálja az életét. Lélek, test, szexualitás, intellektus. Ezeket mind egy síkra kellene húznia az embernek. Kutatnia kellene, mennyire tud behatolni mondjuk egy tükörperspektívába. Én megpróbálom újszerűen nézni a folyamatot, hogy mit látok, milyen volt Frenák Pali hat-, majd később, húszévesen, vagy most, ötvenen túl, amikor belenézett, belenéz a tükörbe. Nem ragadok le egy képben, mert ha így tennék, akkor például most az arcomon megjelenő ráncokkal lennék elfoglalva.”