Az idei THEALTER egyik kuriózuma, hogy nemcsak az utcák, közterek, de a kirakatok is színpaddá változtak. Góbi Rita koreográfussal beszélgettem az előadásuk után.
Mennyire határol be a tér, amelyben dolgozol?
Kedvelem a hely-specifikus dolgokat, szeretek alkalmazkodni – így nem sokat alakítottam a szegedi üzleten sem. A kirakat egy minimál tér, amelyben a kevés mozgás is erősen hat. Rengeteg üzletet fotóztam, mielőtt munkához láttam. Megállapítottam, hogy minden országnak, kultúrának megvan a maga sajátos kirakata.
A nézők gyakran azt sem tudták, hogy hová kapják a fejüket. Szándékosan komponáltad így a darabot?
A koncepció része volt, hogy két ablakban zajlanak az események. Az embereket a hétköznapokban is túl sok információ árasztja el. Nem kell az egészet egyben látni, hiszen az életben is csak momentumokat veszünk észre. Az utcán sétálva is csak egy pillanatra nézünk a kirakatra, majd sietünk tovább.
Azon túl, hogy mindenki mást szűrt le magának az előadásból, mi volt a téma, a jeleneteket összekötő történet?
A vásárlási láz. Az, hogy az emberek maszkot hordanak. Állandóan nézik magukat a tükörben, de amit ott látnak, az csak álca. Fontosnak tartottam, hogy a járókelők szembesüljenek önmagukkal.
A zenészek is maszkot viseltek. Ők is a darab részei?
Természetesen. Szívesebben dolgozom élő zenére, mert olyankor mindkét részről nagyobb a figyelem, jobban áramlik az energia. Gáspár József és Gyulai Csaba rajtam keresztül ismerkedett meg, de meglepően könnyen egymásra hangolódtak.
A bámészkodók hogyan alkalmazkodnak a különleges helyzethez?
Eddig csak Pécsett adtuk elő a Tükör mögöttöt, akkor folyamatosan voltak az üzletben vásárlók is. Talán kicsit nagyobb volt a tér, mint itt, a zenészek nem foglalták el ennyire a bejáratot… De az is lehet, hogy ott egyszerűen csak bátrabbak és nyitottabbak voltak a járókelők. Mindenesetre az a fontos, hogy megragadjuk a figyelmüket. Azt hiszem, ez itt is sikerült.
UTTAM
Kisfiú nyalókával. Ő a kulcsfigura. Először csak fel-alá járkál, szájtátva kukucskál a maszkos bácsik felé, majd egyre bátrabban ízlelgeti a szokatlan látványt. Ő még nem fél a felfedezéstől, olyan természetességgel ül le a küszöbre, mintha minden nap ott majszolná az édességet. Elbűvölten figyel, majd felpattan, és beszalad a boltba körülnézni. A performansz zajlik, Szeged népe csendben ül. Vajon mi miért nem merünk részesei lenni az illúziónak?