„Jaj, úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó” – szól a régi nóta. De a strandon sem jó mindig, miközben meglehet, tulajdonképpen nincs is okunk panaszra. Minden oldalról szikrázik a napsütés, az emberek gonoszak, és rájövünk: a sárga és a szürke egészen hasonló tud lenni.

Négy szék, négy színész.
Néznek. (Mármint a színészek néznek, a székek nem tudnak.)
Összesúgnak. Kibeszélnek. Utálnak.
Mi nevetünk, aztán kicsi szégyen.
Gatyába nyúlnak, elrúgnak. Pont, mint egy focilabdát, vagy inkább strandlabdát. Mi pedig repülünk. A repülésben az a jó, hogy az ember nem gondolkodik túl sokat, az ösztöneire, megérzéseire hallgat.
Szóval szép ívben szállunk fölfelé, tisztásokon és piszkosokon át, itt-ott egy erdő vagy antenna. Aztán hosszan suhanunk a tengerpart fölött. Izzó homoktenger. Mindenki mocskos valamilyen módon. Nem érdekel a morál. Látok, érzek. Más is lát, más is érez. Mást. Máshol járunk, miközben itt vagyunk. Illúzió? Kalandozás önmagunkban. Végül ítélet.
A repülésnek vége, becsapódás. Még napokig sajog a fejem, kellemes-kellemetlenül.
Az egész tortúra – beülni, hideg van vagy éppen meleg, ócska műanyag székek, mindenféle emberek körülöttem – azért éri meg, mert kapok. Olyasvalamit, ami önmagában megáll. Megáll és elrugaszkodik az eredetitől, az alaptól, az anyagtól és engem is beszippant egy szellemi-érzéki térbe, ahol rémálmodhatok nyugodtan. Aztán ha esetleg megismerkedek az anyaggal, összeolvad a két tér és erősíti egymást, de ez nem szükséges, hiszen az álom már megtörtént, és általa már erősödtem.
Az anyag most a Közöny, Camus tollából, Urbán András Társulata által darabokra szedve és kicsit másképp újra összerakva. Úgy, hogy ide való legyen. Hogy úgy járja át az anyag a darabot, ahogy a darab fog majd engem. Hogy megtörténjen az erősítés. Inspiráció-spirál. Alibi. Szörnyen szenvedek, aztán egy fénykéz kiránt magamból, kitereget és kiporolja a fenekem.
Öt ember bearanyozza a homoktól és reflektoroktól szürke estét, az álmatag panelposvány nagyon távolra kerül, és örülök, hogy saját akaratomból jöttem el színházba.
És ez csak az első fele.

Tizenöt perc vertikális csengés. Nagyon kevés. Vagy túl sok. Újra be, megint az ócska műanyag székek, ugyanazok az emberek, még élénken él a kinti okoskodás visszhangja. Bent már ül. A panasz? A bánat? Netán a rettegés? Ősz hajára tojást ken a vörös démon. Vetítés, szép vers. Tánc. Szép a világítás. A démon ki-be járkál, egy-egy néző pedig föl-le. Kíváncsi vagyok. Csapkodok a szárnyaimmal, de nem tudok elrepülni. Újra kínozzák az ősz hajút. Cigivel! Vetítés. A színészek is emberek, védtelenek, és a vásznon kiszolgáltatottak. Lehet, hogy ezt nem akartam tudni, de legalább hatás. Interjúzás, Tolnai versek. Monoton, kiszámítható ismétlődés. Minden körrel egyre jobban belesüppedek a székbe.
Konkrét.
A színházról beszél alapból, ott a betűkkel. Konkrét világítás, konkrét vetítés, konkrét járás és tánc. Konkrét színház. Univerzális maximum a „bármely színház” miatt.
Tojásszétkenés, géz, vér, projektor, kortárs tánc és néző színpadra hívás… Első blikkre látszik, hogy ez egy alternatív színházi előadás. Ez engem megzavar. Utaznék, hagynám, hogy vezessenek, de a műanyag szék hozzám ragad. A reflektor reflektor marad, a színészek pedig színészek. Minden marad a konkrétban. Nem próbál meggyőzni. A Fenségesről akar beszélni? Talán megtörténnie kéne.
Konkrét színház, konkrét nyelvvel, konkrét térben. Ugyan nem izgalmas, de szép és érdekes. Kevés az a tizenöt perc.