Forog, forog, nem pihen

Kovács Bea

Na ez. Járt a szám, hogy mostanában sok előadás érintetlenül hagy, s akkor jön ez, a MandićGép, és sorra dobja a mikrokatarzist. Ha harminchetet nem is, azért kellőképp megtornáztat.



Mire beleélném magam Oresztész őrült szenvedésébe, már egy Heiner Müller-i Macbethet kell megfejtenem, és van rá pár percem. Mire kikacaganám magam, hogy egy random nézővel mihez kezd Marko Mandić a színpadon, már előttem van Ibsen kísérteti Osvaldja. Arra kéri a mellettem ülő hölgyet, aki most anyja lett, hogy vessen véget a dolgoknak, és ölje meg, ha eljön az idő. Olvasom a feliratot, meg hogy miből és mikorról származik ez az előadásfoszlány, és halálosan komolyan nézem, hogy ez a férfi ilyen helyzetbe hozza életadó anyját. Ja, hogy nem az anyja? A hölgy Mandićra figyel, nem a fordításra, egyáltalán nem úgy mosolyog, ahogy most kellene. Ha egyáltalán. Váltózuhany.



Határok mégis vannak (?), feszegettük is őket rendesen. Elsősorban Mandić, aki mindent megcsinál, színészként és emberként egyaránt, nem kíméli magát (vajon hány kalóriát éget el egy ilyen intenzitású előadás?). Meg persze a performansz meg a színház, az elmosódások és a leválások, a valóság meg a fikció, meg a felcserélhetőség meg a hihetőség. Meg bennem a sokféle érzés, amint a színészgépre reagálok, és magam is géppé válok, csak gombokat kell nyomogatni rajtam, és parancsra sírok vagy nevetek, befogadok vagy elutasítok, megbotránkozom vagy beleremegek.



Amit Pálfi György filmben, Marko Mandić színpadon, saját, élő anyagból tapaszt össze. Szinte kár, hogy nem filmből van. Letölteném az összeset.

(Via Negativa: Mandićgép)

Fotó: Révész Róbert