Morgan, Freeman és a vérnyúl

Balázs Nóra

Van ez a fickó, ez a Fehér Ferenc, aki általában szólókat, duetteket készít, különös, csak rá jellemző stílusban. Nem is tudom, mi most a trendi, sosem próbáltam trendeket követni – mondja az előadás után, amikor arról beszélgetünk, milyen nehezen találni manapság játszóhelyet Budapesten (is).

Ez a civilben félszeg, színpadon teljesen átváltozni képes fickó tegnap este engem mégsem a táncával, hanem a humorával lepett meg. Már ahhoz kellett jó adag önirónia, hogy a bábos táncjáték (báb-táncszínház, tánc-bábszínház – próbálgatom meghatározni a műfajt) ötlete egyáltalán felmerüljön. Ez a meghökkentő leleményességgel mozgó táncos maga mellé vesz egy harminc centis borzas bábot, és ebből az alapszituációból létrehoz egy negyven perces előadást. A báb-bábos viszony számtalan lehetősége persze nem új találmány – a táncban megmutatásuk viszont számomra annál inkább. A két, egymás nélkül nyilvánvalóan élni képtelen figura groteszk harcát mintha a repetitív zene is szervezné (bevallott a René Aubry-áthallás); talán épp az ismétlődő elemek miatt lassul az előadás amúgy feszes ritmusa is helyenként.

A báb itt pillanatig sem alárendelt, sőt, nem csak a színpadi helyzetekben látszik egyre inkább eluralkodni a „gazdatesten”, esetlen mozgása inspirációt jelenthetett a koreográfia összeállításában is. Ahogy beráncigálja „áldozatát”, ahogy annak nadrágjába költözve fokozatosan átveszi fölötte az uralmat – agresszív, de megvalósításukat tekintve játékos pillanatok. Kedvencem a saját magával bábozó táncos jelenete, meg persze a semmiből felbukkanó nyuszi. Állítólag a báb Freeman legjobb barátja, de remélem, nem csak nekem jutott róla eszembe Monty Python-ék világhírű vérnyula…

(Fehér Ferenc: Morgan és Freeman)

Fotó: Révész Róbert