Jeges iszonyat a kánikula kellős közepén

Drubina Orsolya

A náci retorika egészen egyszerűen felüdítő hatással volt ránk ezen az estén, bármennyire is ellentmondásosnak hat is ez a felütés.

Perovics Zoltán csapata olyasmit végzett el, amire legdermesztőbb álmaimban szoktam gondolni. Éles, pregnáns megszólalásokkal, fehér fényekkel, olyan feketeséget hoztak elénk (értem itt a fekete humort is), amelytől hosszú néma csendben borzongtunk még egy ideig a nézőtéren. Nem fogom elfelejteni a dokumentarista attitűdből felénk zuhogó virulens játékot, ezt a két nőt, akik az ellentmondást nem tűrő következetességgel megrendezett, erősen ironikus jellemeket játszi könnyedséggel dobálták elénk.

G. Erdélyi Herminát még sosem láttam ilyen öregasszony-baba arcú rémisztő rémüldözőnek, ahogy Erdély Andreát sem hallottam azonnal átváltani diktátorból shoppingoló csajsziba, majd szinte rögtön politikusból játszadozó féregbe. Volt ebben valami meghökkentő, mintha most sem tudnám még elfelejteni Horthyt meg Hitlert, ahogy saját hangjukon megszólalnak, és közben az agyamban pereg, hogy „evvel a dalban mondom el, hogy a szívem üzenetét...”, és nézem ezt a precíz, varázslatos színpadképet, ahol a papír oroszlán is önmagától indulhat el. Kérdőívet töltünk ki, ha kell, betelefonálós műsort nézünk, természetesen megszólalnak a mai szélsőségesen radikális zenekarok számai, és kavargunk a szinte jeges rémületet kiváltó fasiszta örvényben.

Perovics Zoltán ott ült elöl, felhúzta a jól megszokott fekete függönyét, és ránk szabadította azt, amit talán ránk is kellett: szembenézést, analógiát, nyugtalanságot, számadást.

(Metanoia Artopédia: Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára)

Fotó: Révész Róbert