Van itt mustrálnivaló!

Szabó Réka

Vörös szőnyegen zajlik a játék, a díszlet alig néhány kellék: fúró, fűrész, egy-két szék, asztal, kanapé, reflektorfény, mindezek a színpad szélén, a falak mellett, amolyan nyilvános kulisszát jelölve. És ott egy deszka vagy tetőszél (?), ezen dilemmáztunk fél órát, míg meg nem jelent a vörös ruhás amazon, Mesi (Simó Emese), cigarettával a kezében és a szex, pasik, és az elfuserált romantika irányába vezényelte a gondolatokat. 

Van ez a mackós színész, Nándi (Vetési Nándor), aki a bukott művész baljós tekintetével jár-kel a színpadon és elvárja, hogy érvekkel támasszák-támasszuk alá, hogy ő mitől olyan king-kongos, de amúgy kövér-e egyáltalán, és ha igen, akkor ugye amiatt van ez a sok kudarc, hogy sikertelen, munkanélküli és nemsokára hajléktalan lesz? Sajnálja már meg valaki!

És van itt még mustrálnivaló. Túl hangos zenekar a színpadon, meg ez a Zsolt (Csepei Zsolt), aki gátlástalanul ugrál ki-be a szerepekből, de az alapállás mégis az, hogy civil. Szeretem a poénjait, jó vele összekacsintani. Maya (Sebők Maya) pedig elszavalja, hogy ez van, a mocskos élet nem volt hozzá kegyes, van egy kis gond a nőiességével. De attól még figyelhetne rá valaki.

Fikcióból valóságba és fordítva, egyik jelenet csak úgy lazán beleül a másikba. Olykor tesze-toszák ezek, és ha jó poénok is csattannak el bennük, a néző türelmét méregetik. De hát nem ez a sztori valójában? Sorban állunk egy gramm jó hírért s névért, idegbajt kapunk a bürokráciától és hogy lehiggadjunk, véresre püföljük a hozzánk legközelebb állókat. Az már tökmindegy, hogy szavakkal verünk-e vagy ököllel.

Intenzíven keres ez a fiatal csapat, saját hangot, magatartást, és ez az ironikus szabadságjáték remekül illik hozzájuk.

(Váróterem Projekt: Advertego)

Fotó: Révész Róbert