Legyenek titkaink

Balázs Nóra

Megfigyeltem, ha többször látok egy előadást, a különbségeket a nézők reakcióin is meglehetős biztonsággal le tudom mérni.

Azon a pillanaton például, amikor az addig kedélyesen nevetgélő közönség szinte kézzelfogható döbbenettel hallgatja a pedofil Balla Bán István vallomását – számomra valahol itt rejlik Pintér Béla sikerének titka. Szó bennszakad, hang fennakad, én meg másodszor is csendben megadom magam a Titkaink hihetetlen szívóerejének. 

Hiábavaló az ellenállás, az előadás minden újabb fordulatával mélyebbre merülünk saját közös, kibeszéletlen közelmúltunkba. Itt álljunk is meg egy pillanatra – bár nem szokásom határontúlimagyarozni, ez esetben muszáj bevallanom, hogy erdélyiként a „közös múltból” minden, a két elmúlt rendszer közti hasonlóság ellenére is időnként kilógok. A „ja, ez egy poén volt” pillanataimban az motoszkál a fejemben, milyen lenne a „nálunk” készülő, hasonló témájú előadás.

Volna miről beszélni. 

Éppen ezért a Titkaink rám főként a személyes történetek halálpontos megmutatásával hat. A pedofil népzenekutató összeomlását minden jelenetben újabb, nagyszerűen elhelyezett csavar tetézi. Az el nem ismert néptáncos a szamizdatlap szerkesztője, a túlbuzgó táncházas egyben főbesúgó is, Pánczél elvtárs, a jó kompromisszumok robotosa pedig civilben egy magányos meleg.

Az előadás mintha szándékosan az éberségemet akarná fenntartani: légy résen, itt bármelyik pillanatban kiderülhet egy újabb mocskos kis (?) titok.  A nyugdíjas pszichológusnő, a lelkes agitprop szerkesztő, a népzenét utáló zongorista kisfiú egy-egy gesztusa, ruhadarabja tökéletesen jellemzi az egész karaktert. Mindegyikük története érdekel, noha végül a jövőbe (jelenbe) való gyors megérkezéssel szál elvarratlanul, kérdés megválaszolatlanul nem marad. Igyekszem mégis magamra vonatkoztatni a látottakat: mihez kezdek én a hellyel-közzel napvilágra kerülő múltbéli, közös titkokkal?

(Pintér Béla és Társulata: Titkaink)

Fotó: Révész Róbert