Visszafogott helyzetjelentés

Kovács Bea

Amióta Szegeden vagyunk, most esett először az eső. A hűvös reggeli levegőben kellemesebb a belemelegítés, könnyebbek lélegeznek kint az utcák és bent mi is. Kell az energia, mert lassan-lassan elindultunk Antigoné felé. Az eddig gyakorolt mozgásokat tartalommal telítjük fel és egy egészen új jeleneten is dolgozunk.

Nehéz úgy írni egy munkafolyamatról, hogy vissza is adjuk a hangulatot, de ne áruljunk el túl sokat. Most minden mondatomat kétszer is átgondolom: vajon ezzel elkotyogok már valami lényegit a próbákról? Vajon most elszólom magam? Vajon ez az utalás milyen hatással lesz majd a szombati produkció nézőire? Én vagyok a közvetítő, az indoor-outdoor menedzser. Hálás és hálátlan feladat egyszerre.

Ma egy olyan csoportjelenetet rakunk össze, amelyben folyamatosan a másikat nézzük. Szó szerint. Mottónk: vak vezet világtalant. A tegnapi nyakkendők kellékké válnak, azaz válnának, csakhogy ketten otthon hagytuk őket. Tibitől gyorsan kapunk egy sárgát meg egy pinket. Ez nem annyira szophoklészes, de mára megteszi. Szépen beépülnek ebbe az új epizódba, és kiderül: a nyakkendőre legalább annyira oda kell figyelni, mint a másik emberre. Macera, de gyakoroljuk még!

Egy hosszabb monológot olvasunk össze, és igyekszünk mindent elfelejteni a magyar nyelv hangsúlyozásáról és központozásáról, amit eddig tanultunk. Rángat és ringat az antik ritmus, futunk pár kört, amíg felvesszük a dallamot és természetessé válik a beszéd. Ordítunk és hangosan suttogunk, hatásszüneteket jelölünk be a példányokon. Alakul, alakul.

(Mészáros/Gemza-tréning, 3. nap)

Fotó: Révész Róbert