Színházi anyósülés

Benczur Kata

A Homo Ludens Projekt részeként valósult meg ötletes szójátékkal a címben a Car-Men, egyszemélyes nézőkizökkentő színház. Az előadás leírásában olvasható, hogy az előadás nem interaktív, felkiáltó jellel. És ekkor azt hiszem, megnyugodtam egy kicsit. Elhamarkodtam.

Érdemes lenne készíteni egy előtte-utána képet a nézőről. Ennek hiányában megpróbálom leírni ezeket a fotókat.

Car-Men előtt:

- Úton leszünk, egy autóban. Az útnak biztos fontos jelentősége van.
- Vajon mennyire fogom magam biztonságban érezni?
- Olyan lesz, mint a Négy szoba című film?
- A Carmen-történetet fogják interpretálni négyféle módon?

Car-Men után:

- Úton voltunk valóban. Fizikailag és gondolati síkon is. Mindegyik etűdben másként, más szinten. Nézőtől függ, kit hova küldenek, én először a katarzis-kutatásban vettem részt, ahol az arisztotelészi elmélet csapott össze Brechttel. Annyira nem érzem méltó küzdelemnek, más világnézet és annyi interpretáció, ahány olvasója van a fordított, ferdített szövegeknek, és pláne én hogy jövök ahhoz, hogy válasszak? Második állomásom egy ijesztően szürreális közeg volt, az sem segített, hogy az egyes állomások közötti szünetekben a projekt résztvevői kérdezgetnek, élek-e még? Újszegeden járunk, mikor a partizándalok felhangzanak és annyira jó végre kellemesen mosolyogni. Übü papánál nem merek, mert bár bízom a sofőrben, a fokozott tempó és hangulat, no meg a fürkésző, értetlen pillantások a járókelőktől engem is érintenek.

Nézőkizökkentő? Színház?

A néző majd elhelyezi magát, ki-ki személyiségétől függően. A zsigeribb kérdés: hol húzódik a színház határa? Mert nem csupán az autó belső terében, hanem az autó által bejárt tér is színházi közeggé válik és bizonyos ponton én mint néző is játszóvá válok. Érdekes határfeszegetés.

(Homo Ludens Project – MASZK Egyesület: CAR-MEN)

Fotó: Révész Róbert