Hívnak, hívnak

Kovács Bea

Senkit nem szabad eltántorítani a hivatásától. Ilyenféle mondat üti meg a fülemet szerda este a Rongy Kocsmában a KIMIsek előadásán. Amikor nem tetszik, amit éppen látok, gyorsan emlékeztetem magam erre az intésre, meg arra is, hogy itt fiatalokról van szó. Tanuló, pályakezdő nagyonfiatalokról.

Egy olyan kaliberű fesztiválon, mint a THEALTER, igazi kihívást jelent minden előadásra tiszta lappal, előfeltevések és biztonságosan felállított mérce szerint, ártatlanul beülni. Minden társulat munkáját csak saját magukhoz mérten kellene elemeznem, ez azonban nem mindig jön össze. A KIMIsek esetében, azt hiszem, nem tudok kibújni a hasonlítgatás kísértése alól.

Főleg azért, mert annyi jó dolgot láttam, aminek a verbatim módszerhez, a dokumentarista színházhoz van köze. Meg azért, mert nem szeretem az alkotók életkorát érvként vagy ellenérvként felhozni. Kifinomult, jóízlésű, mély fiatalon is lehet az ember. A felszínen maradás sosem az évek, inkább a félelem (vagy a hanyagság) velejárója. Nem szeretem, ha valaki megelégszik az első olvasattal, az első ránézéssel, az első épkézláb szövegváltozattal. Szeretem az okos iróniát, a kimért önreflexiót, a természetes színész-néző kommunikációt, úgy általában a természetességet, azt az érzést, amikor sem a színpadon nem erőltetnek semmit, sem én nem forszírozok nehézkes értelmezéseket.

Senkit nem szabad eltántorítani a hivatásától. A színész nem fogja otthagyni a pályát egy negatív kritikától, ahogyan a kritikus sem mond le a színházról egy kevésbé sikerült előadás után. A hivatás tiszteletre és irigylésre méltó dolog, és ha a KIMIsek úgy érzik, hogy ők márpedig meghallották a hívó hangot, sok kitartást és kimértséget kívánok nekik a jövőben! A kezdeményező bátorság máris egy jó első lépés.

(KIMI – Rokka: Kirakat)

Fotó: Révész Róbert