Nem kellenek a szavak

Szabó Réka

Mielőtt elvegyülnék az előadásra váró tömegben, B.J. odakacsint felém: „ne ülj a nézőtérre, megéri!” Nem oda ültem. Senki sem tessékelt sehová, mint általában az lenni szokott egy interaktív előadásban, viszont a szcéna vonzón elő volt készítve. Üljünk csak le, van szék és színes pokróc minden oldalon. Mi határoltuk be a színpadot, beszorítottuk a két színészt egy üres térbe. Hittük mi. Mert éppen, hogy ők szorítottak ki bennünket egy időre. Összezárva és kirekesztve játék, mint Lars von Trier Dogville-jében.

Először láttam ennyire közelről első szemkontaktust a színpadon, amelyre indul a taktus. Oren Laor ad társának, Niv Sheinfeldnek egy ragasztószalagot, egymásra tekintenek és körbejelölik előttünk a két szobát, határvonalat húzva egyén (ők) és tömeg (mi) között. Közben szemtelenül pöntyögnek valami ismeretlen nyelven, éreztetve velünk, hogy semmi közük hozzánk. De ahogy lépésről lépésre közeledik ez a két férfi egymáshoz, oldódik a hangulat, lágyulnak a tekintetek, átvált a nyelv angolra, a szórakoztatás és önfeledt szórakozás szemünk előtt változik őszinte önfeltárássá.

Niv Sheinfeld és Oren Laor kezdetben a legbanálisabb, leghétköznapibb gesztusokat kapja elő: ahogy egy lakásban járva-kelve hátrasimítjuk a hajunkat, megigazítjuk ruhánkat, gallérunkat, kipofozzuk magunkat. Csupa imidzsépítés. Aztán ezekből a hétköznapi, de finoman árnyalt mozdulatokból mozdulatsor lesz, menetelés, kíváncsiság a szomszéd szoba lakója iránt, kereséstől való kifulladás. Mert ahányszor felépül és összeáll egy kép a szemünk előtt, annál többször hull darabjaira.

És kezdődik minden elölről. Ott liheg ritmusra az elfáradt test, csorog a testnedv (itt még az izzadtság is praktikus kellék!), befeketíti a poros színpadot. Fáradtan, de a létező leggyöngédebb erotikával kapaszkodik egyik test a másikba. Látom, ahogy ölelés közben kiduzzadnak az erek a kézen. Aztán minden romantikát felrúgva Oren Laor magára veszi a drag queen style-t és játszadozik a nőiességgel. Lazán mutogatja mellbimbóját, igazgatja alsóneműjét, közben kiölti a nyelvét és nagyokat kacsint a nézőre.

Goodbye yellow brick road, szól a zene, felszaggatják és elhajítják azokat a szalagokat. Rám szakad a végtelen szabadság. Valahogy összerakom magam, feltápászkodom, és rohanok haza, hogy ronggyá hallgassam ezt a dalt.

(Niv Sheinfeld – Oren Laor: Kétszobás lakás)

Fotó: Révész Róbert