Zárt körű tárgyalás, avagy ki idegenített el kit

Drubina Orsolya

Felcsapódó székek zaja üti meg fülemet a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Első szerelem című előadásának első húsz perce után.

Mészáros Tibor a joyce-i tudatfolyam regényre hajazó Beckett-novella színpadi adaptációjában hiába mondja a szöveget szakadatlanul, illetve irreleváns megszakításokkal, néhol egész szellemesen, mégis értetlenül ülök, és alig tudok bekapcsolódni a játék menetébe. Elidegenítő szándékkal (?) a monodráma akkor kezdődik el (?), mikor még bőven szól a telefon kikapcsolására felszólító hang. Végig kattogásra, sercegésre emlékeztető ütemes zajt használ a rendező, amelynek szándékos voltára csupán akkor következtethetünk, amikor adott ponton eláll, majd újrakezdődik.

A színpadon konvencionális (ajtók, ablak, fal) háttér előtt áll egy hatalmas rozsdás lap, akárha egy festmény volna, jobbra tőle a padként funkcionáló zongora. Az egész előadás úgy viselkedik, mintha Gemza Péter most csodálkozott volna rá, hogy hányszor és hányféleképpen lehet egy teret megvilágítani és igyekezne azt az igazi becketti abszurd előtti világot valami alig érthető, és pusztán kevéssé élvezhető hangon elmondani: szerzőről, szerelemről, színházról. 

Intenzitással felmutatott unalomban volt részem, és ha azt leírnám szabad asszociációs láncban, mint egy blogoló szabad ötleteinek jegyzékében, amit rögtön gondoltam, akkor talán szétszálaznám magamnak, hogy miért tartom az erős közepest minden rossz színházi élményem közül a legbosszantóbbnak.

(Csokonai Nemzeti Színház: Első szerelem)

Fotó: Révész Róbert