Színre lép a kritikus

Kovács Bea

Utolsó előtti nap. Mostmár nincs visszaút. Búvópatakként tűnik fel a fáradtság, remélem, hogy nem kerít hatalmába. Figyelmetlenségből elkövetett replikaölés. A lámpaláz első, alig észrevehető jelei. TGI Friday, helló péntek!

Az eddigi jelenetek után, melyekben a mozgás és a szöveg egymásra helyezésén dolgozunk, most teljesen máshonnan indulunk el: énekelünk. Ráadásul nem is akármit, Johnny Cash csakis a mi tréningbemutatónkra (Tibi által) lefordított Hurt című számát. Épp csak annyira talál az Antigoné-sztorihoz, hogy kellő helyet adjon az iróniának is. Ami, most már megállapítottam, mozgatórugója lesz a produkciónknak. Még az első napon beszéltünk arról, hogy a tragédia bizonyos helyeken rendkívül nevetségessé válik, főleg akkor, amikor az emberi makacskodás, pocskondiázás körvonalazódik benne. A mi viszonyulásunk pedig nagy ívben kerüli a pátoszt.

Amint apránként kikristályosodik előttem a szombati show, felüti fejét a kétely, a régi jó barát. Menni fog ez? Mit fognak gondolni a nézők? Átjön majd az interpretáció? Van-e egyáltalán? Milyen elvárásokkal fogunk szembenézni? Mit várnak tőlünk? Miért teszik? Kritikus kérdéseim, azt hiszem, hátráltatnak ezen a ponton. Kényelmesebb lenne a külső pozíció, ahonnan érdemleges válaszokat fogalmazhatnék meg. Fel kell függesztenem a szkepszist, hogy nagyobb odaadással tudjak jelen lenni – immár előadóként.

A workshop utáni Kritikus szekcióban Tibi egyénije, az Első szerelem mellett a tréningről is szó esik. Elmondom, hogy az elmúlt hét alatt rá kellett jönnöm: se beszélni, se olvasni, se járni nem tudok. Az esti előadások közben, a második-harmadik sor színpadközelségében, bennem motoszkál a gondolat: minden, de minden látszik a nézőtérről.

Elbújni nem tudok. Utolsó száz méter kezdődik, gatyámat felkötöm.

(Gemza/Mészáros tréning. 6. nap)

Fotó: Révész Róbert