Az acélbetkósok

Drubina Orsolya

Az acélbetkósok Újvidékről jöttek, mesterségük címere: kemény, erős, bátor színházcsinálás.  Amolyan original Urban factory. Kínálatuk ezúttal joghurtos-vérgőzös Neoplanta volt, á lá Szegedin.

A színpadon fekete katonaruhás színészek. Egyetlen, vörös terítővel letakart asztal a díszlet: szembenézést generál, saját magukkal és azzal, amit elmesélnek. (Újvidék történelmét Mária Teréziától egészen napjainkig.) És persze valami egészen mást is. Mást, ami nem csak dokumentarista téridő-ugrás vagy lineáris politikai események felsorolása, hanem mindaz az élmény, amit egy nemzetiségekkel teli nagyváros zajos nyughatatlansága kelt. Félelmet, ragaszkodást, magányt és dühöt érzek, megszólítottan ülök a nézőtéren. Még akkor is, ha a mikrofonba ordibálós éneklés hosszúra nyúlik, mint egy átdorbézolt éjszaka lüktetően fájdalmas hangemlékei szoktak...

Sokáig fogom őrizni Krizsán Szilvia euró-mintás ruhájának látványát, a joghurtos Republika falfirkát, amely savanykás bűzt hagyott maga után a színpadon, a nagy narancssárga bábuk ütlegelésének tompa puffanásait.

Az előadás számomra legérdekesebb része a záró jelenetben tételeződik: Kit diszkriminálnak és kit nem? Mit jelent, jelent-e bármit, hogy egyre kevesebb a magyar Újvidéken? Egyáltalán mit jelent az, hogy magyar? Vajon ki akar ma asszimilálódni és ki nem? Lezáratlan ügy. De van ez a város... És beszélnünk kell róla.

(Újvidéki Színház: Neoplanta)

Fotó: Révész Róbert