A haza az a hely, ahol

Balázs Nóra

Tegnapig abban a hitben éltem, hogy engem egy aktualizáló, társadalmi problémákról direkt módon beszélő előadás nem tud meghatni. Rendben, megértem belőle a problémát, az is érdekel esetleg, hogy milyen eszközökkel beszélnek róla, de ennyi, megmaradok racionális kívülállónak.

Ehhez képest ültem tegnap a Neoplantán, és folytak a könnyeim, miközben Mária Terézia felolvasta a város alapító okiratát. Erre nem számítottam. Úgy mentem az előadással, az első perctől az utolsóig, hogy gyakorlatilag semmit nem tudok Újvidék történelméről és a vajdasági (bocs, szerbiai) magyarok helyzetét is csak a hírekből ismerem.

A városlakók szabad királyi város jogot és új nevet vásárolnak kisvárosuknak: Újvidék, Novi Sad, Neusatz, Neoplanta. Éljetek békében és szeretetben, hangzik Mária Terézia jóságos parancsa, az egymás mellett élő sokféle nemzetiség pedig 1748 óta gyilkolja egymást – ennyivel akár össze is foglalható a történet. A hihetetlen energiával, minden szót agresszíven a nézőkhöz és egymáshoz vágó színészek az előadás végén személyes viszonyulásukról is elbeszélgetnek, teljesen hétköznapi hangnemben. Kisebbségi, diszkrimináció, nacionalista, egzotikum, multikulturalitás (cirill betűkkel) – személyessé válnak a közhelyek.

Én meg nem tudok közben nem a saját, néhol kísértetiesen hasonló történeteimre gondolni. Jó, nálunk nem szerbezés, hanem románozás folyik, nem Tito elvtársat, hanem Ceaușescut kellett ünnepelve fogadni (és ő egyáltalán nem volt kíváncsi a magyarokra), városainkat pedig nagyrészt a szászok építették… Azon gondolkodom, vajon egy katalán, egy baszk vagy tudomisén, egy lettországi orosz is ugyanilyen pontosan értené az előadást csak azért, mert kisebbségben él? Félelmetes, hogyan válik egy egészen konkrét helyzet általánosan érvényessé.

Kolozsvár, Cluj-Napoca, Klausenburg, Claudiopolis. A haza az a hely, ahol van esélyed boldogulni.

(Újvidéki Színház: Neoplanta)

Fotó: Révész Róbert