Ront, bont

Kovács Bea

Lejár a két óra, és azt érzem, még!

Nehéz, súlyos drámát látok, a politikai és a magánszféra szélszálazhatatlan elegyét, szerelem, család, barátság szétfoszlását, fokozatosan romló és elnehezedő kapcsolatokat, és azt érzem, nem elég!

Az Irtás grandiózus mélysége magába szippant, és bár rendkívül rossz ez a hely, ahol ember valóban embernek farkasa, nem akarok elmenni, nem akarok tapsolni, ne legyen vége. Fájó igazságokról és megmásíthatatlan emberi jellemekről roppant teátrális nyelven, képzőművészeti értékű látványvilágban beszélni – ezt teszi a Forte Társulat. Lebilincselő utazás.

Felépül bennem a történet, az ír-angol gyűlölet, az aggasztó pökhendiség, a helyzet, amikor valaki megkóstolja a hatalom édes ízét, és egyre nagyobbakat fal belőle. Ez az elvetemült nacionalizmus, amikor az én nemzetem csakis azért jobb, mint a tiéd, mert én benne születtem – rémisztő erővel söpör végig Horváth Csaba színpadán. Az elején még felcsillan a remény, hogy legalább egy vegyesházasságban tartható a béke, s e béke gyümölcse, a gyermek, új világot hoz majd, de nem. Az állam hatalmasabb az egyénnél, és mindvégig figyelmeztet is erre. Minden határt átlép, családi házak, hálószobák küszöbét, testek határait is, à la Foucault.

Hogy az ijesztően erős színészi játékok, a csontig hatoló zene, a szívfacsaró vizuális trippek vagy a temérdek zsáknyi tőzeg miatt remegek bele az Irtásba, magam sem tudom.

Rázzátok ti csak a zsákokat, mi meg szívjuk a porát. Jó mélyre, tüdőre.

(Forte Társulat: Irtás)

Fotó: Révész Róbert