Utolsó jelentés Antigonéról

Kovács Bea

A tréning (és egyben a fesztivál) utolsó napját a Zsinában kezdjük. A Vasvári tornatermében gyakoroltakat most (szinte) élesben, az új térben próbáljuk ki, hamar eldől, hol kell apró változtatásokat beiktatni. Takarásba bújunk, a sötétben tapogatózunk, dobpergésre színre lépünk. Kezdődik.

A kezdeti bizalmatlanságom többnyire szertefoszlott, hivatalosan is a lámpaláz lépett helyébe. Ami még a próbán jól megy, lehet, összeomlik a bemutatón. Most nem remeg a hangom, de lehet, reszketni fog majd a kezem, és vele együtt a lap is, amiről Antigonés esti mesét olvasok majd. A többiek biztatnak, nyugtatnak, tudják, hogy nekem óvoda óta kb. ez az első nyilvános szereplésem (na jó, elemiben én voltam a narrátor Az emberke tragédiájában, de azt nem nevezném emlékezetes színpadi jelenlétnek). A legfőbb alapelv: ha el is rontunk valamit, ne csüggedjünk, hozzuk ki hibánkból a legjobbat, találjuk fel magunkat az új helyzetben, és onnan induljunk tovább.

Tanulságos élmény a színpadi energiák megérzése. Merthogy folyamatosan ott vannak, belőlünk jönnek és körülöttünk kószálnak, előrelöknek vagy hátrahúznak. Amit az arcom, a testem tudatosan nem mutat, mégis kiszivárog a csakráimon keresztül. Ezzel hatok a többiekre, pozitív vagy negatív értelemben. És ezen a ponton csakis pozitív visszacsatolásokra van szükségünk. Összeszedem magam.

Előadásunk, mely az elmúlt hét napi tréningjeiből mára egésszé kerekedik, fényestől, dalostól, táncostól, szövegestől 17 perc lett. 16 perc 30 másodperc, ha nem bakizunk. Mély levegőt, kezdünk!

(Mészáros Tibor/Gemza Péter tréningje, 7. nap)

Fotó: Révész Róbert