Nincs liberális mennyország

Drubina Orsolya

Végel László kedélyesen mesélt nekünk. A Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, kritikus, színházi lény és még sok minden más a beszélgetés során elárulta: tudta, hogy Urbán András nem hamisítja meg művét, azaz szellemileg hű marad Neoplanta című regényéhez. Hiszen mindketten úgy érzik, valahol kihal a magyar mondat Újvidéken, és ebben a gondolatban találkoztak egymással.

A szakmai beszélgetést moderálta Orcsik Roland, aki okosakat tudott kérdezni, és Balog József, aki szerint a regény bizony figyelmeztet minket arra, hogy „ Nem úsztuk meg még!” – gondol itt arra a XXI. századi történetre, amely egész Kelet-Közép Európa társadalmára igaz, tudniillik, hogy nacionalisták vagyunk, megszűnni látszódó multikulturalizmussal. Kőrössi P. József szerint ez nem csak egy újvidéki történet, ugyanis mikor a szerbeket románokra helyettesítette, a képlet ugyanúgy működött. Pusztán az a különbség, hogy ezt Romániában nem lehetne bemutatni. Gyarmati Kata mély, búgó hangon, átgondolt mondatokban fejtette ki az előadás alapvetően dialógus-ügyileg távolságtartó magaviseletét, amire nagyon odafigyeltem. Szerettem érteni, amit mond. Elor Emina is szót kapott, a darab színésznője kommentálta a próbafolyamatra vonatkozó kérdéseket: „ A színház nem az élet. Kicsit több és kicsit kevesebb.” A legutolsó jelenetről, ahol a szereplők mintegy spontaneitást játszva párbeszédbe keverednek egymással, azt vallja: „Sokat káromkodtunk és vertük az asztalt, és akkor szóltak, hogy nem kell ennyire élethűen.”

Ritka együttállás színház és irodalom között ez a Végel-Urbán tengely. Olyan metapolitika, amely nem hallgat a rendszer parancsára, aktuális jelentősége pedig vitathatatlan.

(Újvidék-Szeged tengely)

Fotó: Révész Róbert