Bontás

Jászay Tamás

Egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy mettől meddig tart a színház, vagyis hogy hol kezdődik és hol ér véget, értve ezen azt (is), hogy mi az, ami már színház és mi az, ami még az, különös tekintettel a valóság irányába nyitott vagy épp gondosan bereteszelt nagy- és kiskapuk kérdésére.

Ha mindenképp meg kellene határozni, hogy a volt kaposvári egyetemistákból (nem titok, pláne, hogy fenemód büszke vagyok rájuk: volt tanítványaimból) álló k2 Színház ősztől állandósuló csapata mit csinált a megalakulása óta eltelt négy évben, akkor alighanem azt mondanám, hogy a fenti problémákon tűnődik. A tagok teszik mindezt úgy, hogy rendre ellenállnak a könnyű megoldások kísértésének, hogy vállalják a kudarc lehetőségét, hogy fáradságot nem kímélve keresik azt a pozíciót, ahonnan, és azt a hangot, amin érvényes kérdéseket tudnak feltenni itt és most.

A közvetítő ezúttal nem maguk írta szöveg, hanem Brecht klasszikusa, A szecsuáni jólélek. A Mielőtt az éj leszáll! címmel játszott adaptációban sikerül úgy hűnek maradniuk Brechthez, hogy közben minden szó és mozdulat magától értetődően szól a máról és a mának, azaz róluk és rólunk. Eszükben sincs aktualizálni, egyszerűen nem szorulnak erre a gyakran alkalmazott, ettől aztán kétes értékűvé vált színházi eszközre, helyette bíznak a nagy körültekintéssel gondozott, izgalmas hangsúlyváltásokat tartalmazó színpadi szöveg láttató erejében.

Mert itt bizony mindent lebontanak és elhajítanak, amit fölöslegesnek ítélnek. Az eredmény egyszerű, tiszta, pontos minimálszínház. Vagyis hát, és ebben van a trükk, épp az ellenkezője annak: azzal az egyszerű fogással, hogy zéró díszlettel, aligjelmezzel és néhány kellékkel dolgoznak az egyik szerepből a másikba ugró fiatal színészek, szelíd határozottsággal veszik rá a nézőt, hogy induljon el, s ha elég kitartó és türelmes, maradjon is velük végig ezen az úton. „Csak” elmeséltek egy történet, „csak” megjelenítettek viszonyokat, „csak” emlékeztettek arra, hogyan és miért élünk, éltek, élnek.

Szóval nem történt semmi különös. Mégis minden másképpen van.

Fotó: Révész Róbert