Az én térdem már nem trendi

Benczur Kata

A (teremtés) tréning harmadik napján megszülettek a szövegkezdemények…  és látá a rendező, hogy ez jó, de azért „szerényen megtorpedózza” az összeset.

Majd mindenkit ütközetre hív, mert reagálni kell és a kezdeti udvariaskodó, a másikat megsérteni nem akaró megjegyzésekből szép lassan, számtalan szebbnél szebb gondolat születik, amelyek közül nem egy bánt bennünket. Legszívesebben ágyban, párnák közt várnánk meg ennek a közönyös kornak, a spektákulum társadalmának végét.

A szövegekben egy arctalan, személytelen, általános hatalom ellen szólaltak fel a résztvevők, mindenki a maga fejével, életkorával, érettségével. Mintha naplót olvastunk volna fel egymásnak. Visszamocskoltuk a médiát, amiért testképzavaros és fogyasztás-centrikus nemzedékeket ad nekünk; okoltuk magunkat, amiért kevés lehetőségünk van minőségi időt tölteni a szeretteinkkel; felsorakoztattunk olyan múltbeli tragédiákat, amelyek máig is a hatalmukban tartanak; tehetetlenül támadtuk azt a társadalmi nyomást, amely miatt smink, epilált lábak és elég mély dekoltázs hiányában értéktelen tud lenni egy nő.

Személyes történetek egy klasszikus kapcsán. Köszi, Antigoné!

A sokadik cigiszünet után elhangzik csak úgy mellékesen:
„Nekem, mint állampolgárnak van felelősségem! Ne gondoljuk már azt, hogy nincs!”

A legkritikusabb rendező ad optimista lendületet a munkának. Minden szöveget fel kell még tölteni konkrétumokkal, pontos, ismerős szituációkkal, hogy ráismerjen a néző saját magára. Mintha tükörbe nézne. (Tükör. Jaj, ez olyan színházi közhely szagú… Holnap rávilágítunk, mennyire!)

(Urbán András tréningje, 3. nap)