Partra vetett hal és pórul járt néző

Dohy Anna

Plakátokat készítettünk mára házi feladatként. Mindenki azt próbálta megragadni, hogy mi lenne az ő saját Amphitryon-rendezésének a kulcsmotívuma. Volt, aki egy frappáns mondatot hozott: „Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye, én vagy te?” Volt, aki egymásra írt számtalan Amphitryon-aláírással próbálta kifejezni a darabban megjelenő identitáskeresést. Akadt papírból kivágott háromdimenziós, és széttépett képekből összeállított megoldás is, de a legtöbb résztvevő a fényképet választotta médiumnak. Sokan a környezetében talált tárgyakból és látványból dolgoztak: eldobált sörösüvegek és elnyomott csikkek egymáshoz való viszonyaiban igyekeztük föllelni a dráma szereplőinek konfliktusait. Ha nem is sikerült minden esetben rátapintani az alkotói szándékra, azért jól szórakoztunk.

Ma jelentős előrelépés történt a workshop gondolatainak kézzelfogható formába gyúrása terén is. A néhány nappal ezelőtt összeállított kis triókkal kezdtünk el foglalkozni, méghozzá úgy, hogy a három triót egyszerre, egymás mögé állítva hangoltuk össze. Öröm volt nézni, hogyan formálódnak a bizonytalan mozdulatok Máté lelkes irányítása alatt frappáns, feszes, jelentéssel teli koreográfiává.

A három páros kánonban indított, majd hangsúlyos pillanatokban egyszerre mozdult. Szinkronban dolgoztak, de mégis mindenki megmutatta a saját egyéni értelmezését is a gesztusokban. Kezd beérni az elmúlt napok gyümölcse: egyrészt az elemző beszélgetések miatt mindenki kezdi érezni, hogy mit akar csinálni, a testtudat-fejlesztő és erősítő gyakorlatok hatására pedig képesekké váltak a résztvevők a gyakorlatba is átültetni az elméletet. Gyönyörű, ahogyan ugyanaz a mozdulatsor három egyéni úton, de egymással összhangban valósult meg a három triónál.

A türelem rózsát terem, esetünkben halottat: a gyilkosok elaltatták a figyelmünket, ezért ma két áldozatuk is volt. Roli hallá változott és a parton megfulladt, én pedig kénytelen voltam halálra tapsolni magam.

(Tea for Two workshop Hegymegi Máté vezetésével, 5. nap)

Fotó: Fedor Ilka