A bosszú hidegen tálalva a legjobb

Dohy Anna

Ma az összerakások napja volt. Összeraktuk a kedvenc mondatainkat, összeraktuk a jeleneteinket. A mondatokból egy összefüggő monológ lett, vagyis inkább dekalóg (van ilyen?), mert mind a tíz szereplő a saját három mondatát mondja benne. Egészen vers-szerű lett a szöveg. Vicces, hogy mennyire jól válaszolnak egymásra a darab teljesen különböző pontjairól és szereplőitől származó mondatok, miközben a kész egész mégis képes leírni az eredeti szöveg problémáit. Már csak az a kérdés, hogy mindenki meg tudja-e jegyezni, hogy ki után következik és melyik mondatával – ez, mint láttuk, nem is olyan egyszerű feladat.

Az erősítő gyakorlatokat már régi ismerősként üdvözöltük, a kedvenc kargyakorlatunktól pedig könnyes búcsút vettünk, mert Máté ígérete szerint ez volt az utolsó. Ennek örömére most jó tíz percig tartott, úgyhogy a végére mind a tíz ujjam hegye remegett az erőfeszítéstől. És igen, ma eljött az az ünnepélyes pillanat is, hogy végre nem Máté nyerte a nindzsás játékot! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy verhetetlen.

A jeleneteken tovább dolgoztak az alkotóik, így már tényleg egyre komolyabbak a produkciók. A mai nap nagy előrelépése volt, hogy az egyes jeleneteket egyszerre állítottunk színpadra, és egymás után összefűzve próbálgattuk őket. Még nem tökéletes a sorrend és a koncepció, de megy a lázas fejtörés, hogy hogyan is lehetne a legjobb.

Tegnap, miután elmentem, fontos, és számomra igen kedves dolog történt: a workshop közössége megtalálta és felakasztotta a gyilkost, aki Gazsi személyében tartotta rettegésben a gyanútlan fesztiválozókat. Csak azt sajnálom, hogy ő megúszta egy egyszerű kiszavazással, és nem kellett speciális halálnemmel lakolnia azért, amiért tagnap halálra tapsoltatott.

(Tea for Two workshop Hegymegi Máté vezetésével, 6. nap)

Fotó: Török Erika