Mirákulum és bábjáték Szent Györgyről

Herczeg Dániel

Reneszánszát éli napjainkban a bábszínház. Szaporodnak az elismerő kritikák, megélénkültek a műfajt érintő elméleti és gyakorlati viták. A bábszínház elkezdett a perifériáról elmozdulni a mainstream irányába, igyekszik nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is megszólítani érettebb előadásaival. De az Ének Szent György vitézről érezhetően a gyerekeknek készült, ami már a fesztiválfüzetből is kiderül. Saját színjátszós tapasztalatból is kijelenthetem: hálás tud lenni a gyerekközönség.

Ezért is pillantgatok körbe kényelmetlenül az előadás előtt, míg a zenészek hangolnak: a Zsina kertjében nagyon kevés gyerek ül. Félelmem beigazolódik, a kezdésre sem lesznek sokkal többen. A közönség egésze sem tűnik túl élénknek, így az első pár percben az ördög kérdéseire csak bátortalan mormogás a válasz.

Az előadás első felében ez nem is változik. Ez a rész túl hosszúra nyúlik, és nem is képezi a köztudatban élő Szent György-legenda részét. A kappadókiai György lovagot a város királya, akit megszállt az ördög (vagy lepaktált vele?) ártatlanok elleni erőszakra és hite megtagadására utasítja, és miután György megtagadja a parancsot, megkínozza. A komédia magas labdáit lecsapják, de újfent kevés visszacsatolással. Feltételezem, az előadás alapjául szolgáló Temesvári Pelbárt elbeszélő költeményében szerepel ez az epizód. Azt viszont, úgy hiszem, az alkotók találták ki, hogy Lucifer a zsarnok királyt változtassa át a legenda tárgyául szolgáló sárkánnyá, sajátságos bosszútörténetté alakítva a vitéz elkövetkező csatáját.

Előtte megtörténik egy ártatlan leány elrablása, de erről György mintha nem is tudna. Az alkotók ekkor dobják be a gyerekelőadások adu ászát, a „szóljatok, ha látjátok a sárkányt” formulát, amire a gyerekek kitörően reagálnak. Ezután zajlik le a fő attrakció, a sárkány legyőzése, ami kellő könnyedséggel, látványosan zajlik. A lány kiszabadul, a hős elnyeri méltó jutalmát, és ahogy egy kisfiú mögöttem mondta apukájának: „összebarátkoznak”. Nekem a slusszpoén tetszett a legjobban, amiben a legvégül visszatérő ördögöt az „ártatlan leányzó” agyabugyálja el Paprikajancsi-stílusban (és ebbe mindenki annyi feminista olvasatot lát bele, amennyit akar).

Az előadás a vásári komédia, a középkori mirákulumjáték és a bábszínház szintéziseként működik. A középkori hangulatot (bár ha szigorúan vesszük, a legenda „Krisztustól háromszázban” játszódik, ami még valójában az ókor) jól építi fel a bábokon, a zenén, és a kódexes iniciálékra hajazó, a történetet illusztráló képeken keresztül.

Szülők, gyertek el a lurkóitokkal a szombat délutáni előadásra! Merem állítani, hogy jól fogtok szórakozni.

(Aranygyapjú Társulat: Ének Szent György vitézről)

Fotó: Révész Róbert