Az együttműködés esztétikája

Herczeg Dániel

Izgatottan várok a Zsinagógában. Hegymegi Máté tréningbemutatója már lement, (egy nagyon komoly produkció, átmenet tréninges játékok és fizikai színház közt), várom, hogy a k2-sök mit mutatnak.

Feljön a színpadra Fábián Péter és Benkó Bence, elmondják, hogy a bemutató egy improvizatív játék lesz, aminek ők csak a szabályait, partitúráját adták meg. A közönséghez fordulnak, és kikérik a véleményünket, mi legyen a produkció címe. A választás az „elválás” témájára esik, így az utolsó lehetőséget is elmulasztják, hogy az Amphitryonhoz kapcsolódhasson a munkájuk.

Ezután bejönnek a játszók, civilben, egy-egy székkel, leteszik a színpad hátsó szélére, majd átöltöznek tréningruhába. Leülnek párokban, egymással szemben, és megszólal egy lassú, megnyugtató zongoradallam, elkezdődik a játék.

Az első öt percben nem történik semmi. Szemre csak, persze. A feszültséget ipari lepárlókkal lehetne szüretelni, ahogy a párosok elmélyítik a koncentrációt egymás közt. Egy idő után megmozdulnak, és tükörjátékban kezdik el a másik mozdulatait lekövetni, vagy marionettjátékban előírni ugyanazt.

Az ezt követő részekről nehéz narratív módon beszélni. Váltanak az utánzók-utánozottak és a bábok-bábosok közt is, egyetlen kimondott szó nélkül. A párok cserélődnek, kvartettekké alakulnak. Folyamatos, kimért, organikus mozgás alakul ki a színpadon, amit olyan nehéz lenne leírni, mint két festék összekeverését.

Két plasztikus képet mégis ki tudok emelni. Az elsőnél a két négyes és egy pár volt a felállás, az egyik négyes kúszott a másik négyes felé, hogy végül feltérdeljen feltartott kezekkel. A velük szemben álló négyes tagjai lassan felhúzták íjaikat, készen arra, hogy lőjenek. Ekkor a páros, amelyik addig oldalról figyelte az eseményeket, hirtelen közéjük vetette magát, testével védve a térdelőket. Lassan hátrálni kezdtek, és a talpra emelkedő áldozatokkal hatos sorba rendeződtek. Most már túlerőben voltak, és elkezdték bekeríteni az íjászokat, akik nem tudtak hova hátrálni, ezért átmenekültek a színpad ellentétes sarkába, majd a játék folyt tovább.

A második egy formáció, amiben a játszók összeállnak egy marionett-oszlopba, egy emberi százlábúba. Ekkor sajnos megfeneklik a játék: a mozgásuk limitálttá válik, mivel össze vannak tömörödve, ugyanazokat a gesztusokat ismételik el többször. Nagyon sok idő telik el így, ezt még én is érzem, akit magába rántott az egész.

Végül felbontják az alakzatot, szétszóródnak. Elmennek a székükért, előrehozzák, leülnek velünk szemben. Megtapsoljuk őket, ők is megtapsolnak minket, de semmi meghajlás, ki-beszaladás, újra meghajlás. Ülnek tovább, minket néznek, páran idegesen nevetnek, fészkelődnek. Ekkor jön a felismerés, hogy minket utánoznak. Az előadás tematikus szerkesztettségében még ez a szakállas poén is frissen és érdekesen tud hatni.

Hamarosan észreveszem, hogy személyesen is mimézis áldozatává váltam: egyikőjük épp úgy húzza fel a lábát, ahogy én. Egymás szemébe nézünk, mosolyog. Nyilván én is. Felállok, elindulok kifelé. Ő feláll, hátraviszi a székét, öltözni kezd. Mintha a nézők elkezdtek volna kimenni, mert már többen ott vannak.

Ki merem jelenteni, hogy soha hasonlót nem láttam színpadon. Csodálattal kell adóznom a tréningezőknek és a tréningvezetőknek. Egy csapat színházra fogékony, de különböző hátterű, és egymást nem ismerő fiatal egyetlen hét alatt ilyen koncentráltságú játékot és kooperációt hozott ki magából. És milyen okos, önreflexív lezárással. Kicsit talán irigykedek is, hogy nem én írtam a workshopról.

(Tea for Two workshop Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével, bemutató)

Fotó: Révész Róbert