Utolsó (liveblog)

Kovács Bea

Petya elkezdett beszélni, mindenki kacag. Az előadás nyomokban tartalmaz Amphitryont. A ma esti témánk: elválás (egy néző mondta). Vágjunk bele. Már a színpadon ülök. A gyerekek öltöznek. Na jó, fiatalok, de öltöznek. Át. Mindenkin fekete THEALTER-es póló, ez szerintem szép. Eléggé figyel a közönség, asszem, legalábbis csend van. Párok ülnek most egymással szemben, Lilla elindítja a zenét. Öt pár ül és mélyen egymás szemébe néznek. Fogják egymás kezét. A zenére mindenkiben történik valami, mélyen, legbelül. Kiül az arcra az érzés, az emlék. Erre a dalra nekem szomorú, megható vagy rezignált valami jutna eszembe. Annyira durva, hogy most az emberek azt nézik, hogy a színpadon levők nézik egymást. Eléggé meta. Inception. És az a durva, hogy figyelnek. Kíváncsiak, hogy mi megy végbe ezekben az emberekben, alig láthatóan. Annak a lánynak a szemébe mosolygok, akinek a gépén írok. Orsi és Kitti felállnak. Lassan megmozdulnak a párok. Utánzás következik. Csend a zenében, a figyelem zaja. Néha önmagunknak lenni is nehéz, hát még, ha kettő lenne belőlünk. Hogyan oszlana meg a figyelem? Hogyan oszlana el az energia a két test, a két entitás között? Olyan forró a laptop alja, és én rövidnadrágban vagyok. Ötször két ember külön történése és története a színpadon. Orsi és Kitti már bábosat játszik. Orsi mozgatja Kittit, aki elernyedt izmokkal hagyja magát. Persze néha tök könnyű lenne, ha valaki megmondaná, hogy mit kell csinálni, merre érdemes menni. Az utánzó és utánzott finom dinamikája. Valaki beleköhögött. Valaki belekacagott. Vajon ki kit néz? Rá kéne néznem a közönségre. Balog József lehunyt szemmel bólogat. Mit érezhet? Annyira ügyesek ezek az emberek. Tudom, hogy mindent beleadnak most. Ismét csend, zsibbad a bal lábam. Remélem, nem fogok leesni, amikor felállok. Nem akarok egy külön performanszt. Most négy, illetve hat ember csinálja ugyanazt. Már találkoznak. Nyilas jelenet, kacarászás. Lábzsibbadásom egyre erősebb. Erről eszembe jut most Csáth Géza naplója valamiért. De nincs bennem ópium. Nem tudnám megfejteni a zenére imprózott történetet. Ez a legnehezebb része. Leesik egy telefon. Hopp, egy kicsit belefeledkeztem a nézésbe. Hajdu Szabolcs, Békeidő, Temesvár. Az egymáshoz érés mechanikája, a tetteim hatása másokra. Pillangóeffektus. Tényleg pozíciót kéne cserélni, de nem akarok feltűnést kelteni. Most már nem is érzem a lábam. Ugye helyrejön egy elzsibbadt láb? Ma még szeretnék táncolni. Most tíz ember áll egymás háta mögött. Egymás karját fogják. Se szó, se beszéd. Eléggé a hatása alatt vagyok. Woman under the influence. Felment a villany. Nem tudom, mióta vagyunk színpadon. Felemelik a székeket, előre hozzák. Most elkezdték a nézőket utánozni, akik máris kacagnak. Látok egy unott arcot, de ő mindig ilyen. Közben látom a k2-s fiúkat. Taps!!! Közös taps. Taps vége, kacagás. Az első néző elmegy. Második. Három, négy. A székek a helyükre kerülnek. Vége? Persze egy csomóan még maradtak. Ketten utánozzák őket a színpadon. Már két lábon állok. Puszik.

(A szöveg a Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével zajlott Tea for Two workshop bemutatóján, a színpadon készült)

Fotó: Révész Róbert