Nemválaszok

Kovács Bea

Ha gyököt vonok a gondolataimból, marad-e valami használható? Virág-e a nő, nő-e a virág, hogy öntözni kelljen? Ha két meztelen női felsőtest között kés feszül, a lassú, ringató táncot egy férfi figyeli, őket meg mi, az már színház? Ha rábízom magam az alkotókra, tudva, hogy nem fognak bántani, bánthatnak-e mégis? Hol van az a halvány határvonal az együtt-gondolkozunk és az én-gondolkozom-helyetted-is között?

A majom is majmol, vagy csak az ember majmol? És mit csinál a színész? Hogy a magára hagyott, meztelen embermajom, az emberré válás előestéjén miért ennyire magányos és szomorú, nem tudom. Állítólag az ember az evolúció csúcspontja. Erre meg mit csinálunk? Majmokat majmolunk a színpadon. Talán innen a fájdalom a szemekben. Mégis, teljes a kör.

Miért? Miért ne? De hogyan? Jólfésült közönség vagyunk. Válaszaink hiányát nevetéssel palástoljuk. Kioldozunk egy leragasztószalagozott szegényművészt, műanyag bébiknek gügyögünk és sétáltatjuk őket, gyermeki örömmel rágjuk az ingyenrágót, közben meg szinte végignézzük, ahogy meghal előttünk egy ember a színpadon. Meghalhatna? Hagynánk? Vagy valamiféle perverz kíváncsisággal néznénk tovább, hogy vajon hány liter víz fér egy fiatal női testbe? A hasizmok kilazulnak, kidudorodik a bőr, az éltető víztől moccanni is alig lehet. Én meg annyira szomjas vagyok.

(Via Negativa: Manipulációk)

Fotó: Révész Róbert