Ki marad a végén?

Tóth Emese

Ha úgy vesszük, hogy az Újvidéki Színház előadása pusztán megágyazott egy nem mindennapi kísérletnek, és a Bánk Bán cselekménye ennek a kísérletnek csak egy eleme a sok közül, még akkor is rengetegszer meg tudnám nézni. Magamra mint befogadóra lennék kíváncsi, újra és újra.

De nem véletlen lett (maradt) Bánk Bán az előadás címe. Velőtrázó a sorsközösség, amelyet Katona József kezdetben cenzúrázott, szinte perifériára szorított darabja, és a cseppet sem cenzúrázott, botrányt keltő újvidéki előadás vállal. Mi az üzenet? Egyáltalán: van-e klasszikus értelemben vett általános üzenet, vagy minden apró mozzanatot haza kellene vinni ebből az estéből?

A díszlet mindössze a mostanság divatos, patetikus és mesterkélt magyar öntudat-jelkép, az árpádsávos címer a színpad kellős közepén. Ennek égisze alatt a történelem során sokszor gyülekeztek gyomorforgató eszmék, és 2015 is kezdi beérni hírhedt elődeit. Urbán András rendezése számos kortárs jelenségre mutatott rá. Mert ha például valaki nem viseli pólón, sapkán, karszalagon, sebtapaszon az árpádsávos mintát, az nem is igazi magyar. Az sem igazi magyar, aki képes együtt élni más kultúrából érkező emberekkel. Magyartalan ember az is, aki elhagyja az országot, mert úgy érzi, a leghajmeresztőbb disztópiáktól csak egy cérnaszál választja el a szülőhazáját.

A végjáték, avagy a kísérlet megsemmisítő volt, ilyet színházban ritkán tapasztalni. „Mely probléma felmerülésénél érezné azt, hogy el kell hagynia az országot?” Szabályszerűen haladtunk a súlyos gondoktól a még súlyosabb problémák felé, és többek közt ezért ez az az előadás, amelyik hazakísér, folyamatosan pörget, és nem hagyja, hogy elfelejtsd. A kísérlet lényege számomra ugyanis az volt, hogy hamarosan elérhetjük azt a szintet, amelyen az egyetlen, szomorú alternatíva csakis hazánk elhagyása.

(Újvidéki Színház: Bánk bán)

Fotó: Révész Róbert