Bánk bánopoly

Herczeg Dániel

Vettél már részt színházi társasjátékban? Most nem azokra a pillanatokra gondolok, mikor a színészek kiszólnak a nézőkhöz, vagy egyenesen lemennek közéjük, hogy interakciót csikarjanak ki belőlük, nem egyszer rém kellemetlenül. Nem ezekre a metaszínházi gesztusokra, hanem olyan szervezett jelenetekre, amik a teljes közönségtől részvételt, és konkrét visszacsatolást várnak el.

Mert az újvidéki Bánk bán végén pont egy ilyen játszódik le. A társulat az éneklős-hazaszeretetet megtárgyalós közjátéka által ledöntött negyedik fal tégláiból utat, vagy még inkább hidat épít. A tapsrend előtt az egyik színész kiáll a színpad elejére, hogy felsorolja a különböző stációkat egy (polgár)háború felé sodródó ország életéből, a nézőket pedig felszólítják, hogy annál a mondatnál/eseménynél, amelyiknél elhagynák Magyarországot, menjenek ki a nézőtérről. Katona József darabja egy migrációs szimulációvá alakul át. És mivel társasjáték, felkészültek a csalókra is: akik csak azért maradnának benn végig, hogy tudják, hova vezet az egész, kihangosítva követhetik a színház előteréből.

Az ország felvázolt jövőképe a válságtól eszkalálódik a katasztrófáig. Eleinte csak a gyengülő forintról, elbocsátásokról és szegénységről esik szó. Azután már elnyomott etnikumokról, erőszakos megmozdulásokról, EU-ból való kilépésről és megerősített határvédelemről. A végére már kötelező sorkatonaságról és NATO-bombázásról. Ezeket a közönség túlnyomó többsége már az előtérből hallgatja, azaz hallgatná, ha nem kezdené azonnal kitárgyalni a darabot, és az általános pusmogással elnyomni a hangszórókból (hazulról) érkező híreket.

Egy színház-állam riadt emigránsai.

(Újvidéki Színház: Bánk bán)

Fotó: Révész Róbert