Önzés és önfeledés a bolondok hajóján

Dohy Anna

Három szék és három teljesen különböző karakter fogadja a Régi Zsinagógába lépő nézőket szombat délután. Anat Grigorio és Uri Shafir hátul ücsörögnek, de Sascha Engel már akkor rója furcsa útját a széke és a színpad eleje között újra és újra, amikor mi még javában a helyünket keressük. Ritmikus, geometrikus mozgásával az edzőtermek és a táncstúdiók világának groteszk keverékét idézi meg, tudomást sem véve a közönségről vagy a többi táncosról: fülhallgatója minden másnál határozottabban jelzi elszigeteltségét.

Nem sokkal később Anat is nekiindul. Őt kifejezetten a közönség figyelme hajtja, bár mintha nem teljesen minket látna, sokkal inkább egy tükröt, amiben saját testét szemléli. Pózol, és közben olyan magabiztosan mosolyog, mintha egy megkérdőjelezhetetlen igazságot mondott volna ki. A harmadik karakter Uri, aki kezdettől fogva keresi a szemkontaktust a nézőkkel. Jellegzetes mozdulatai – az előrenyújtott, kifeszített tenyér, vagy az ökölbeszorított kéz a homlokon – egy végtelenül bizonytalan és kétségbeesett ember jelzései. A három karakter közül ő a legérzékenyebb, nem véletlen tehát, hogy ő kezd el először kapcsolatot teremteni a többiekkel, táncosokkal és nézőkkel egyaránt.

Ahogy a karakterek kapcsolatba kerülnek egymással, kiderül, hogy elszigeteltségük menedék, és valójában mindannyian igénylik a figyelmet. A probléma csak az, hogy egyikük sem túl jó a figyelem viszonzásában. Anat karaktere elsősorban azok iránt a dolgok iránt lelkesedik, amelyekben megvalósíthatja önmagát, és ennek a célnak másokat is alárendelhet – csúcsjelenete épp ezért az a stilizált balettelőadás, ahol a testét a két férfi táncos az ő parancsai és utasításai szerint mozgatja, kimerítve ezzel a legkicsavartabb bábjáték kategóriáját.

Sascha kizárólag hierarchikus rendszerekben tud gondolkodni: vagy ő parancsol, vagy neki parancsolnak. Ez nem egyszer vad agresszivitásban teljesedik ki, míg máskor szó nélkül követi két táncostársa utasításait. Uri a darab legsérülékenyebb karaktere. Eljátssza a saját temetését: drámai zenét kér, fölállítja a közönséget, becipelteti magát Saschával és fölolvastatja vele a gyászbeszédet. Amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné – a közönség nevet, Sascha nem olvas kellő átéléssel, és Anat csak egy idő után kezd el megfelelően sírni – kiakad.

Egyetlen pillanat van csak, amikor mind egyenrangúan, egyetértésben, őszintén és vidáman tudnak együtt létezni: amikor buliznak Michael Jackson zenéjére. Úgy tűnik, hogy a bolondok hajóján is van hatalma a művészet és a szórakozás önfeledtető erejének.

(Niv Sheinfeld and Oren Laor Dance Projects: Bolondok hajója)

Fotó: Révész Róbert