Mit nő! Lolá Bláú!

Tóth Emese

Ahányszor Lola Blaut ezzel az elnyújtott, érdes rikácsolással mutatták be, kirázott a hideg. Az elején azért, mert bár tudom, hogy a kabaré ilyen – eltúlzott formák, irreális hangok, káprázat, cukormáz –, mégis beleremegek. Később azért, mert a pompás bemutatást már nem egy Sally Bowles-t idéző, szikrázó, kacér primadonna, hanem egy megtört, csalódott alkoholista énekesnő követte.

Bartha Boróka, a darab főszereplője Lola Blau-n kívül számos más alakot is remekül megjelenített a művésznő életéből (többek közt az idegesítő hangú konferansziékat), amely azért volt kifejezetten szellemes megoldás, mert számomra kezdetben Lola sok volt, ám amikor feltűnt a szomszédasszony, vagy Berger úr az Egyesült Államokba tartó hajón, fohászkodtam, hogy visszakapjuk a naiv, harsány, csengő hangú varietécsillagot. Művésznek lenni valószínűleg akkor sem lett volna egyszerű, ha nincs a második világháború. De 1939-től kezdve a híresebb művészek, főleg zsidó származásúak jobb esetben kéthavonta levelet kaptak szerződésbontásról, kiutasításról és hasonlókról, esetleg magas beosztású náci vezetők házikedvencei lettek, képességeiktől függően persze. Rosszabb esetben elhurcolták őket és végeztek velük.

Arról nem is beszélve, hogy a kabaré műfajában minden politikai körülmény mellett megváltoztak a művészi igények. Beleképzelve magam a helyzetbe: túléltem a háborút, úgy ahogy elevickéltem egyik országból a másikba, végül örömittasan hazatérek, nyitottan, a visszatérés reményében üldözöm az igazgatókat, és mi fogad? Az, hogy amiből a háború előtt a bécsi Herr Direktorom betegre kereste magát, az a háború után már nem kifizetődő, hiába prezentálok orosz, japán, magyar néptáncot, vagy hiába kacérkodom ezerrel, a Herr Direktornak már csak a távolodó hátát látom.

Ezek után én sem a pohár borért, hanem az üvegért nyúlnék.

(Bartha Boróka – Szép András – Béres László: Lola Blau)

Fotó: Révész Róbert