Szó, szó, tánc

Kovács Bea

„Számomra a centrum - periféria. A magány például a világ közepe.”
Bodor Ádám

 „Bazmeg.”
 Raszkolnyikov

Ne is tagadja senki: elvárások nélkül Bűn és bűnhődésre beülni képtelenség. Olvastuk, vagy tesszük magunkat, hogy olvastuk, de hallani már biztos hallottunk róla. Tudjuk, hogy nagy, fontos, nehéz mű. Hogy regény és polifonikus. Filozófia. Élet. Színház?

Mint mindig, most is lenyűgöz Horváth Csaba üres tér/színházi megoldások kombója. Invenciózus és kreatív, teljesen beszippantó koreográfiát talál ki, részletekre és az összképre is egyaránt figyel. Valahogy meg tudja teremteni azokat az egyszerre emberi és teátrális apró finomságokat, amelyektől elviselhetővé válik a szövegrengeteg.

Merthogy van. Hogy is ne lenne. Mondják, darálják a színészek a hosszú mondatokat, majd gyorsan szerepet és jelenetet váltanak, alig hagyják, hogy beleférkőzzem az előadásba. Lehetséges-e egyáltalán a nézői beleélés egy ilyen nagy lélegzetvételű, alapvetően szövegcentrikus előadásnál? A Forte-produkció tempója egyszerre pörgő és kitartott, de nézőként nem tudom, pontosan hol a helyem.

Színházban teljesen másként működik a Dosztojevszkij-szöveg: kiéleződnek a viszonyok, a feszesre megírt viták és konfliktusok, de nem marad idő a megpihenésre, a továbbgondolásra, mert mire kifuttatnánk magunkban az eszmét, újak és újak jönnek. Ilyenkor kicsit bánom, hogy a színház nem otthonról nézett film, nem tudom megállítani, hogy elmerengjek, de visz magával a zuhatag, és legjobb tudásom szerint próbálok valamennyi fontos gondolatot elraktározni.

Például hogy huszonhárom éves egyetemi hallgatóként olykor ijesztően Raszkolnyikov-féle meglátásaim vannak a világról. Hogy mennyire titkos tud lenni a magány. Hogy bizonyos emberi kötelékek velünk születtek. Hogy Szibéria valami belső hely lehet, ahová érdemes lehet elhívni a másikat.

(Forte Társulat: Bűn és bűnhődés)

Fotó: Révész Róbert