Feljegyzések a kispadról

Kovács Bea

Ma egy kicsit hétfősen, vagyis kótyagosan ébredek, bár igaziból nem is hiszek ebben az egész hétfőutálat-péntekimádatban (főleg azért, mert nem dolgozom és nyár van). Tanultam a tegnapi fashion choice-omból és csodaszép csereruhát viszek a kilenckor kezdődő workshopra, aztán mégis úgy döntök, hogy ma inkább a kispadról nézem a többieket. Persze hamar rá kell jönnöm, hogy gyakorlatokat végezni sokkal izgalmasabb, mint nézni őket, de megpróbálom megkeresni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekből hasznos dolgokat tanulhatok.

Ilyen például a bizalom, ami minduntalan a közös létezés alapfeltételeként jelenik meg. Nélküle nincs játék és élesbe sem mehet semmi. A mai találkozó legnagyobb részében vezetők és vezetettek vannak. Utóbbiak behunyt szemmel elengedik magukat, és hagyják, hogy vezetőik tegyék a tennivalót: járni tanulnak, csúszni-mászni, tapsolni és ablakrácsot fogni. A végtagok lazán csüngnek, ügyetlenül, a másik érintésére és irányítására kelnek életre vagy lanyhulnak. A bábuk magukra maradottan fedezik fel a mozgás örömeit és a tér lehetőségeit, majd egymással is összetalálkoznak.

A gyakorlat zenével egészül ki, amelyből fordulópontokat kell kikövetkeztetni, ehhez meg valamiféle minimális dramaturgiai szálat fűzni. Nézem a párok, kacagok néha, mert vicces a látvány, az egészséges, de mégis magatehetetlen báb-ember. Aztán elmerülök egy-egy jelenetben, találgatom, hogy mi is történhet éppen (megszólalni tilos, csak a testek beszélhetnek egymással), és azon morfondírozom, hogy mi a különbség színház és teatralitás között.

(Tea for Two worskhop Benkó Bencével és Fábián Péterrel – 2. nap)

Fotó: Fedor Ilka