Relativizálni

Balázs Nóra

Hétfőtől a Megálló Közösségi Házban próbálunk, ami (ez itt a reklám helye) a MASZK Egyesület egyik izgalmas side-projectjeként működik Szeged Tarján nevű városrészében. A Házban az idő alatt, míg mi ott vagyunk, jóga-óra, baba-mama klub és kézműves foglalkozás is zajlik, ilyen lehet a Szegedi Vakáció, olvasom a szétszórt füzetkéken.

Mi meg – már odaúton az autóban – az Erdély nem felejt, Mindent vissza! és Nagy-Magyarország egységét hirdető pólók és miegyebek legitimitását vitatjuk. Folyik a trianonozás, Urbán András később vidáman jegyzi meg, milyen érdekes, a csoportunkban ezúttal a magyar-magyarok kisebbségben vannak a határon túli nem-magyar magyarokkal szemben.

Kinek „fáj” hát Trianon? Ami amúgy klasszikus példája a drámabeli helyzetnek: egyik napról a másikra más kezd a tulajdonának tekinteni valamit, amihez úgy tudtad, jogod van. Van-e egyáltalán közünk ehhez, s ha nincs (mert ez a vélemény látszik megfogalmazódni), miért tekintünk egy száz éve lezajlott eseményt lezárt és megváltoztathatatlan múltnak? Azért, mert nem akarok szélsőjobb/balosnak tűnni, inkább nem foglalok állást, amivel úgy teszek, mintha a probléma nem létezne. Miben különbözik ez a logika attól, hogy nem megyek ki a kertbe bikiniben napozni, mert megszól a szomszédasszony? Én csak próbálom relativizálni a problémát, hangsúlyozza újra meg újra Urbán, csak, hogy vesszünk végre össze. 

Igazi vitahelyzet a provokatív témák ellenére sem alakul, továbbra is inkább közösen morfondírozunk a kérdéseken. Az utolsó félórában pedig a közönség zavarba ejtését célzó házifeladat-jelenetkék kapcsán már a néző felelősségének kérdése is előkerül – csak győzzük lecsapkodni a feldobott labdákat.

(Tea for Two workshop Urbán Andrással – 2. nap)

Fotó: Révész Róbert