Artopéd tükör

Tóth Emese

Van valami a Metanoia Artopédia társulat előadásaiban, amit nem igazán tudok megnevezni. Számomra ők valami kozmikus nyelven beszélnek, és ez egy olyan nyelv, amelynek mindig lesz helye a szívemben. 

A Metanoia Artopédia általában vagy nagyon beszippant, vagy egyáltalán nem, ritkán van köztes állapot, és talán éppen ez benne a jó, ez a lényeg. A kortárs társadalmi problémákat nyakon ragadják, hozzátoldják a történelem megfelelő mozaikdarabjait, és felvonják az artopéd zászlót. Az artopéd tükör nem görbe, hanem folyamatosan hullámzik.

Én tökéletes vagyok című előadásukban például markáns, kézzel is fogható elem volt a kerítés. Vérforraló, hogy egy ilyen hétköznapi szó hosszú idő után az öltönyös makákóknak köszönhetően hetek óta megint gyomorforgató hatással bír. Mi, akik ott ültünk az Artopéd Antarktiszon és hallgattuk a magyarok által kimondott - Erdély Perovics Andrea, Rutonic Róbert és Ruscsák Péter által tolmácsolt - maró, minden empátiát mellőző sztereotípiákat a szíriai menekültek kapcsán, évszázadokra és hetekre visszamenőleg is elszégyelltem magam amiatt, hogy nálunk a kirekesztés és a félelemkeltés metódusa vajmi keveset változott.

Hogy vannak olyan honfitársaim, akik képesek mészárlások által csonkított családoktól, kínzások által megsebzett gyerekektől félni, és ettől az indokolatlan félelemtől felvértezve gyűlöletbeszédek széles skáláját gyártani nap mint nap. Ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írom, megint a szegedi vasútállomásról továbbindulókra gondolok, akárcsak tegnap az előadás alatt az ott alvókra.

Folyamatosan.

Zavar a kerítés? Igen. Eltüntetik? Nem. Kivéve Artopédlandiában. Ott nemzetikonzultáltunk is róla.

Hálásan remegő lábakkal köszönöm, hogy Metanoiáéknál eltűnt.

(Metanoia Artopédia: Én tökéletes vagyok – tudattalan történet)

Fotó: Révész Róbert