Nindzsaképző

Dohy Anna

Látványosan erősödik a csoport, egyre később tűnnek el munka közben az arcokról a mosolyok, bár a gyakorlatok is nehezülnek. A „tíz kicsi indián fekvőtámaszt” (vagy valami ilyesmi) például még elég reménytelennek érzem, de a hét végére talán még azt is megcsináljuk. Az erősítés után nindzsásat játszottunk, csak hogy stílusos legyen.

A mai nap izgalmait elsősorban a tegnap kapott házi feladatok bemutatása jelentette. A jelenetek számos új kérdést felvetettek, és lassan a válaszok is kezdenek körvonalazódni. Kimondtuk például, hogy ha egy érzést vagy történést el is táncolsz és el is mondod, akkor a kettő kioltja egymás hatását. A mozdulatnak és a szónak együtt valami újat, valami többet kell mondania, mint amennyit a kettő külön-külön jelent.

A mozdulat csupán üres héj, puszta formaság marad, amíg meg nem töltöd tartalommal, de ez nem azt jelenti, hogy az arcoddal kell eljátszanod, hanem, hogy belülről kell átélned a gesztusok jelentését. A táncnak nem szabad a szöveg illusztrációjává válnia. A mi rendszerünkben ezeket a szabályokat kezdtük el érvényesnek tekinteni, noha Máté többször is mondta, hogy a mozgásszínházban bármi lehetséges, és lehet, hogy egy másik gondolati keretben épp a mi tapasztalatainkkal ellentétes megoldás fog beválni.

Egyre jobban összeszokik a csoport. Ma ismét előkerült az improvizációs játék, és ezúttal sokkal feszesebb, tempósabb, koncentráltabb lett. A csapat összehangoltsága akkor látszott csak igazán, amikor az utolsó öt percben némán játszottunk: nem szólsz, hogy „dőlök”, csak elkezdesz hátrafelé dőlni remélve, hogy valaki csak elkap. És bizony elkap.

A gyilkosok ma még lapítanak. Keresik óvatlan áldozatukat.

(Tea for Two workshop Hegymegi Máté vezetésével, 3. nap)

Fotó: Török Erika